Piros legyen, avagy barna?

Egyre nagyobb hullámokat vet városunkban a református templomtorony – pontosabban a toronysisak – tervezett átfestésének, újrafestésének kérdése. Milyen színű legyen? – feszegeti a kérdés súlyosságában a hamletti határokat.

A nagybányai óvárosi református templom (forrás: Pintér Zsolt)

A piros szín pártolói a Festőiskola nagyjainak megannyi csodálatos alkotásával, tehát a hagyománnyal érvelnek úton-útfélen, utcasarkon.

A barna színt támogatók praktikus építészeti, épület-történeti szempontokat sorjáznak komoly gyűléseken. 

– A torony mindenhol pirosként szerepel a nagybányai festők művein – ábrándoznak a romantikusok.

– De vajon piros volt-e a piros egyáltalán? Vagy csak a vörösréz színét láttatták annak művészeink? – kérdeznek vissza szúrós tekintettel a szigorú és szkeptikus szakemberek.

A maga nemében valószínűleg mindkét félnek igaza van. De mert a tornyot csak egyféle színre lehet festeni, kérdés is csak egy lehet: melyikük érvelését kell most már elfogadnunk? Hogyan tehetünk köztük igazságot: húzzunk sorsot, vessünk kockát, hányjunk cigánykereket?

Komolyabbra fordítva a szót, a megközelítéssel van baj. Mert nem az a kérdés, hogy milyen volt, hanem hogy milyennek KELL lennie.

Egy dolog biztosan kijelenthető: a Hollósy-tanítványok négy évtizedes kalandja maradandóan rányomta bélyegét a mai Nagybányára. A hajdan hatalmas gazdagságú bányaváros 1896 után egyből ismét a világ figyelmének középpontjába került, s az „ásító torony” – amely korábban „mindössze” a nagybányai református gyülekezet akármivel is fedett szerény hajléka volt –, néhány évtized alatt a magyar műveltség és kulturális örökség egyik megdönthetetlen IKONJÁVÁ változott. Ja, és persze: egyértelműen pirosra (cinóbervörösre) festve…

Pirosként emlékezünk rá ha messzire utazunk, pirosként kutatja tekintetünk a régi és a kortárs nagybányai festményeken, még az egyház is piros kupolás nagybányai festményt rendel ha tombolára gyűjt, és bizony-bizony piros kupolás toronyként keresik ma is a református templomot, a régi festőváros emlékeinek nyomában messziről idelátogató idegenek…

Ne feszegessük tehát a múltat – és hagyjuk a szakértelmet, s a romantikát. Azt viszont döntsük el sürgősen és minél határozottabban, hogy mit akarunk kezdeni ezzel a reánk örökített csodálatos városképpel, az öreg város még kezünkön maradt épületeivel. S azt is, hogy milyen példát kívánunk mutatni a nagyvilágnak, és milyen példát a többség felé – amely még csak nem is sejti, hogy micsoda hatalmas kincseket zúdított ölébe a könnyelmű sors és a változó történelem.

Hollósy, Ferenczy, Réti, Thorma, Ziffer és társaik néhány évtized alatt hatalmassá tették Nagybánya nevét – és világszerte ismertté református templomát. Apró, kicsi, szerény gesztus lenne feléjük, csak olyan mint egy csendesen elrebegett „köszönöm”: hagyjuk meg pirosnak azt, amit ők annak láttak, amit annak szerettek megálmodni… (Dávid Lajos)