írások:
Vári Renáta Melinda
Ígéret
Ha nyomaszt az új, szürke város,
Szomorú a vasárnap délután
És a zsúfolt tömbházak mögül
Rádmordul a magány,
Ha senki nem érti meg édes magyar nyelved
Meg is vetnek érte...
Sétálj ki a virághegyi temetőbe.
Meglásd, egy más világba ébredsz
Csak lépj be kapuján.
És ahogy a sírok közt sétálsz
Régi, jó magyarok mellédszegődnek.
Előbb nem szólnak semmit.
Csak kísérnek csendben.
Aztán kezdenek mesélni.
Egyszerű, magyar szóval.
Elsorolják életük, benne jóval-gonddal.
Elmesélik neked milyen volt a város,
Mikor ők még éltek.
Hogyan szólt a beszéd, hogyan szólt az ének.
Milyen volt a templom,
mikor építették.
Mikor két kezükkel lelküket letették.
Milyen volt az iskola, mikor megálmodták,
Milyen a haza, mikor
gyarapították,
Mikor még szerették, amikor még óvták.
Milyen volt a zászló, hogy játszott a szélben
Mikor büszkén tartotta a magyar a kezében.
Volt nehézség is. Talán túl sok.
De hát sírva vigadnak a magyarok.....
„És most te jössz! Mesélj!” – szólt egy kendős néni –
Mondd, milyen most a város? Olyan mint a régi?
Hiába szenvedtünk? Érdemes volt élni?”
Valami fájni kezd akkor, csontodig hatolva.
Mert jaj, a templom....az iskola...az unoka szava...
De utolsó erőd mégis összeszeded.
A könnyeid, dühöddel együtt keserűn lenyeled.
És megígéred neki, megfogadod csendben.
„Mígmagyar él e tájon,
míghív a harang szava,
ígérem, nénikém, olyan lesz, mind régen!”