Hat új szentettel gazdagodott vasárnap a katolikus egyház

Egyháztörténeti és politikai szempontból is kivételes jelentősége van a vasárnapi római szentté avatásoknak. A Ferenc pápa által kanonizált hat új szent közül VI. Pál, a II. vatikáni zsinat pápája és Oscar Romero, a közép-amerikai mártír-érsekre irányul most a legnagyobb figyelem, nem véletlenül: a katolicizmus modernizátoráról és sokat támadott baloldali kultuszhőséről van szó – az esemény Ferenc pápaságát is fémjelzi.

Rengetegen zarándokoltak Rómába a vasárnapi szentté avatásokra, az amerikai kontinens egyik legszegényebb országában, a hírekbe leginkább csak az illegális migráció és a Los Angeles-i bűnbandák miatt bekerülő El Salvadorban pedig igazi népünnepély van. Bár az időeltolódás miatt a római mise idején náluk még kora hajnal volt, így is tömegek mentek ki az utcára, hogy ünnepeljék azt, amit az ország évtizedek óta jobban várt, mint a kijutást a foci VB-re, vagy a lengyelek II. János Pál kanonizálását: Oscar Romero hivatalos szentté avatását.

Romero házfalnyi arcképei idáig is ott voltak a szegénynegyedek graffitijein, neve pedig a városi népdalokban. A mártír-érsek, akiket jobboldali gerillák mise közben, az oltárnál lőttek agyon 1980-ban, igazi népi hős. Egész Latin-Amerikában nagy a tisztelete; bár nálunk kevesen ismerik, sokan Gandhihoz és Martin Luther Kinghez hasonlítják – a helyi baloldali kultuszokban pedig Allende és Che Guevara mellett szokták emlegetni.

Romeróról azt mondják, a szívekben eddig is szent volt Salvadorban, de a köré épülő baloldali ideológia idáig meggátolta, hogy a világegyház is elismerje. Ehhez Ferenc pápa kellett, aki pápasága fontos céljának tűzte ki, hogy egyaránt szentté avassák a számára különösen fontos VI. Pált és Romerót – ezzel is jelképezve az egyházi megújulást és a szegénypárti egyház fontosságát.

VI. Pál, aki a zsinat miatt nagy modernizátornak számít, Ferenchez hasonlóan szintén jelentős kritikákat kapott a maga idejében az egyházon belülről (a zsinat előtti időszakhoz visszaforduló tradicionalisták ma is jelentős „belső ellenzéket” alkotnak a katolikusoknál). Ő mégis konszenzusosabb alaknak számít, mint Romero, akinek a szentté avatását 35 évig sikeresen blokkolták a Vatikánban – annak ellenére, hogy azt rögtön az érsek mártírhalála után kezdeményezték.

Romero az ország érsekeként önkéntesen egy rákkórházban élt a fővárosban, ennek a kápolnájában érték a halálos golyók 1980. március 24-én. Bérgyilkos lőtt rá a templomajtó előtt fékező terepjáróról; az érsek az oltár mellett esett össze. Ekkoriban kezdődött Salvadorban a hosszú éveken át tartó polgárháború, mely 70 ezernél is több halálos áldozatot szedett.

A szomszédos Nicaraguában hatalomra jutó baloldali gerillák ellen harcoló jobboldali milíciák ‘79 októberében puccsot hajtottak végre, ezzel vette kezdetét az állami terror. Bár Romero inkább konzervatív papnak számított, amikor érsekké választották, egy barátja halála megváltoztatta a hozzáállását. A jezsuita Rutilio Grande atyával egy félkatonai szervezet végzett, holtteste előtt állva pedig a beszámolók szerint Romero szinte átalakult. Ezt követően élesen felszólalt minden erőszakkal, elnyomással, választási csalással szemben, vállalva a nyílt konfliktust az ország vezetésével is. Miután nem történt érdemi lépés a visszaélések kivizsgálására, az érsek nem volt hajlandó találkozni Salvador elnökével sem, az Egyesült Államoktól pedig a diktatúra támogatásának leállítását kérte – hiába.

Oscar Romero San Salvador-i otthona előtt 1979 novemberében.

Fotó: Alex Bowie / Getty Images Hungary

Latin-Amerikában mindig nagy befolyása volt a katolikus egyháznak, ekkoriban azonban az egyház politikailag maga is erősen megosztott volt. Romero a nyomorúságot és a terrort megtapasztalva egyre közelebb került a felszabadítási teológiához, ahhoz az irányzathoz, mely a kontinensen szinte forradalmasította az egyházat. A szexuális forradalomhoz és annyi minden máshoz hasonlóan tulajdonképpen szintén ‘68-as mozgalomról van szó: ebben az évben tartották Medellínben azt a püspöki konferenciát, melyen sok egyházi vezető a valódi szociális reformok mellé állt.

A Latin-Amerikában nagyon jelentős baloldali katolikus irányzat a krisztusi megváltást csak a szegények felszabadításával együtt tudta elképzelni. A felszabadítási teológiának nevet adó perui dominikánus, a ma is élő Gustavo Gutiérrez számára az volt a kérdés, hogy lehet a totálisan kisemmizettek számára hitelesen hirdetni az igét. Azt hangsúlyozta, hogy ehhez emberhez méltó életre van szükség, ami Latin-Amerikában tömegeknek nem adatik meg. Márpedig Isten a szegények oldalán áll, így először is igazságos társadalmi rendet kell alkotni, ahol lehetséges a szolidaritás az önzés helyett, és szeretetteli közösség alakítható. Az elit kedvében járó nyugodt, polgári egyház helyett szókimondó, a szegények mellett nem csak szavakban kiálló, a politikai összetűzéseket is vállaló mozgalmat akartak, olyat, ami szerintük visszatérést jelent az ősegyház radikalizmusához is.

Hívők imádkoznak Romero síremlékénél.

Fotó: Marvin Recinos / AFP

Oscar Romero nem tartozott az irányzat radikálisai közé, felszólalt a baloldali gerillák vérontása ellen is. A rezsim azonban fő ellenségként kezelte. Prédikációiban hosszan sorolta az eltűnt és meggyilkolt áldozatok, papok és laikusok neveit. Romero nem törődött a halálos fenyegetésekkel. Egyetlen nappal a halála előtt prédikálta a templomban:

Isten nevében és ennek a szenvedő népnek a nevében, amelynek jajkiáltása naponta az egekig hatol, könyörgöm Önökhöz, sürgetően kérem Önöket, Isten nevében parancsolom Önöknek: Hagyjanak fel az elnyomással!

Az érsek temetésén százezrek gyűltek össze. A diktatúra fizetett fegyveresei a gyászoló tömegbe lőttek, újabb tucatnyi embert gyilkolva meg.

Oscar Romero temetése a katedrális lépcsőiről fotózva. A vérfürdőben 40 ember vesztette életét, és több százan megsebesültek.

Fotó: Keystone / Getty Images Hungary

Romero gyorsan kultuszfigura lett, a felszabadítási teológiának pedig óriási hatása volt az egész kontinensen - később máshol is, bár Magyarországon marginális maradt. Egyházi megítélése azonban rendkívül szélsőséges. Ellenfelei lényegében kriptokommunista, eretnek irányzatnak bélyegezték, azzal vádolták, hogy a KGB áll mögötte, hogy így, vallási köntösben terjessze a marxizmust Amerikában. A mozgalomról azóta is tartó viták részben akörül forognak, hogy a katolikus alapokkal összeegyeztethető új teológiáról, vagy pedig álruhás politikai irányzatról van-e szó.

Hogy a felszabadítási teológiának erős marxista kapcsolódásai voltak, nem kérdéses. Ehhez elég, hogy a kolumbiai gerillák egykori vezetője ugyanúgy pap volt, mint ahogy püspök a nicaraguai sandinista miniszter, a felszabadítási teológia felől érkező Ernesto Cardenal; de az sem véletlen, hogy néhány éve Ferenc pápának sarló-kalapácsos keresztet adott ajándékba bolíviai látogatásán Moreno elnök. A felszabadítási teológia marxista elhajlásait Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa által vezetett Hittani Kongregáció ítélte el: a 1984-es deklaráció szerint az „összeegyeztethetetlen a keresztény hittel”, a hamis politikai utópiák, az ember gyártotta paradicsom mítosza pedig csak a szolgaság politikájához vezet. Igaz, nem sokkal később már elfogadóbban nyilatkoztak.

Mára az a meghatározó egyházi álláspont, hogy a felszabadítási teológia fősodrával nincs baj, csak például azokkal a gerilla mozgalmakkal, amelyek magukat a mozgalom követőinek tekintik. A békülésnek az elmúlt években több nagy gesztusa volt: Gerhard Müller, a nagyon befolyásos német bíboros például a Hittani Kongregáció vezetőjeként írt pozitív hangvételű közös könyvet az irányzatot alapító Gutiérrezzel, akit az egyházfő is fogadott ebédre a Vatikánban.

Katolikus hívő tartja Romero fényképét az érsek halálának 34. évfordulóján, 2014. március 24-én, San Salvadorban.

Fotó: Jose Cabezas / AFP

Ferenc pápa soha nem volt a felszabadítás teológia követője, argentin püspökként el is ítélte a keményebb dolgaikat, de „a szegények pápájaként”, az egyházi kapitalizmuskritika hangjaként hozzájuk hasonló üzenetei vannak az egyenlőtlenségekkel kapcsolatban. Környezetéből tudható, hogy pápává választása után többször beszélt arról, hogy mindenképpen el szeretné érni Romero és VI. Pál szentté avatását. Szerinte Romero kétszer szenvedett mártíriumot: először, amikor golyót röpítettek a szavába, de akkor is, amikor más püspökök „rossz hírét keltették és bemocskolták a nevét”.

A salvadori püspök szentté avatását többen úgy értelmezik, hogy most vasárnap lényegében az egész felszabadítási teológiát kanonizálja Róma, és ezzel az erőteljes társadalomkritika és a katolicizmus ötvözése is pápai elismerést kap. Lehet persze a mártír-érsek szentségét önmagában, nagyobb politikai áthallások nélkül is értelmezni – Romero szavai mindenesetre a szegények mellett kiálló, nem pedig a miniszteri fogadásokon megélt politikai kereszténységre buzdítanak:

Prófétai egyházként nem hallgathatunk ebben az igazságtalanná vált világban. Az egyháznak fel kell emelnie a szavát, még akkor is, ha ez egyesekben megbotránkozást kelt, akik a királyuk hangját jobban akarják tisztelni, mint Isten üzenetét.

(index.hu)