A zenebirtoklás vége

Itthon még csak tanulgatjuk a streaming szót, pedig a nemrég üdvözítőnek kikiáltott online zeneboltok kifulladásával rövidesen ez lesz a fő módja a zenefogyasztásnak. Cikkünkben megvizsgáljuk az elmúlt két év zeneipari trendjeit itthon és a világban, és segítünk eligazodni a streamingalkalmazások között.

Ha az Uberrel hívunk magántaxit, a Spotify révén magunk választhatjuk ki, hogy milyen zene szóljon az autóban. Egy éve talán értelmezni sem tudtuk volna ezt a hírt, azóta viszont hazánkban is hódító útjára indult a személyszállítást átalakító applikáció és a népszerű zenelejátszó alkalmazása. A két appot nem csak ez az együttműködés köti össze: mindkettő iskolapéldája a „diszruptív” (zavaró), iparágakat felforgató, a hagyományos szereplőket fenyegető internetes technológiáknak.

A zeneipar volt az első ágazat, amelyet felforgatott a világháló. Mivel a benne érdekelt cégek évekig bambán bámulták az internetet, a fogyasztói igényeket sokáig csak az illegális letöltés és a fájlcsere elégítette ki. A CD-eladások már az ezredfordulótól zuhantak, de a zeneipartól fél évtizedig csak a kalózkodás elleni szélmalomharcra tellett, értelmes alternatívát nem tudott felmutatni. Elsőként az Apple reagált az új helyzetre. Az iPod zenelejátszók, majd az iPhone okostelefonok sikere révén 2007-re a fájlcsere kihívójává vált az iTunes zenebolt, ahol pénzért, legálisan lehetett zenét letölteni.

Az iTunes forgalma néhány évig szépen bővült, s már-már úgy tűnt, hogy a megkésett reakció dacára a zeneipar túléli az internet okozta sokkot. Hogy a legális letöltés ugyanúgy felváltja a CD-t, ahogy a CD a ’90-es években felváltotta a kazettát, és ahogy a kazetta a ’80-as években felváltotta a hanglemezt. Hogy az emberek továbbra is kifizetik egy-egy album árát a kiadóknak, csak épp eggyel modernebb hanghordozón. Az elmúlt két évben azonban kiderült, hogy ez tévedés volt, s a zeneterjesztés klasszikus modellje végképp megbukott. A legális letöltés nem követte a hanglemezek, kazetták és CD-k által leírt piaci görbét – növekedése már 2013-ban megtört. Pánikra azonban nincs ok: itt a streaming.

Az angol szó áramlást jelent, s a valós idejű, letöltést nem igénylő médialejátszást értjük rajta. Streamelünk, ha a YouTube-on lejátszunk egy videót, és streamelünk, ha a lejátszás gombot megnyomva elindul a zene, nem kell fájlok letöltésével, másolgatásával bajlódni. Az elmúlt két év a streamingről szólt. A legnagyobb szolgáltató, a Spotify 50 millió felhasználóval bír, közülük 12,5 millió fizető ügyfél. Az üzleti modell lényege, hogy nem albumonként vagy számonként fizetünk a muzsikáért, hanem fix havidíjért korlátlanul hallgathatjuk a szolgáltatók 30-35 millió számból álló katalógusát (vagy ingyenes felhasználóként elviseljük a számok közti reklámokat). A cég a hallgatások száma alapján fizet jogdíjat a kiadóknak, előadóknak és szerzőknek. A Spotify indulása óta kétmilliárd dollárt utalt át a jogtulajdonosoknak az előfizetői díjakból és reklámbevételekből.

Ez paradigmaváltás a zeneterjesztésben, hiszen egy új album ára 2500 forintnál indul, az iTuneson pedig egy szám kb. 300 forintba kerül. Ezzel szemben a streamingnél havi egyszeri, 1500-2000 forintos kiadásért korlátlanul hallgathatunk zenét – számítógépen, mobilon, táblagépen, okostévén, mindenhol. A mobilinternetért persze fizetni kell, és ha a szolgáltató megszűnik, nem lesz a birtokunkban lejátszható hangfájl vagy hanghordozó. Ez azonban nem érdekli a felhasználókat – a mobilnet egyre olcsóbb, a birtoklás egyre kevésbé fontos. Immár az Apple is belátta ezt, ezért felvásárolta a Beats Music streamingszolgáltatót, és jövőre beépíti azt az iTunesba, így 2015-ben a piac további bővülése várható.

Kérdés, tudja-e a streaming pótolni a zuhanó CD-eladások és a megtorpanó letöltések miatt kieső bevételt. Ma még nem: ha a hármat összeadjuk, a teljes zeneipari forgalom még mindig csökkenő tendenciát mutat. A streaming-előfizetők száma még nem érte el a kritikus tömeget, a zenészek egy része kevesli a befolyó jogdíjat – Taylor Swift amerikai énekesnő pár hete le is vetette zenéit a Spotify-ról. Ám minden jel arra utal, hogy ez átmeneti állapot. Ha tovább nő az előfizetők száma, előbb-utóbb megfordítja a bevételcsökkenést. Számoljunk csak! 1999-ben, a letöltési őrület elején egy átlagos zenefogyasztó évi 64 dollárt költött CD-kre. Egy mai streaming-előfizető viszont, hiába tűnik olcsónak a korlátlan zenéért a tízdolláros havidíj, éves szinten már 120 dollárt perkál. A Credit Suisse elemzőrészlegének zeneipari prognózisa szerit 2016-ban jön el a fordulópont, amikortól nőni fog az összbevétel.

Nálunk valószínűleg később. Itthon három streamingszolgáltatás érhető el: a Spotify Premiumért 1590, a Deezer Premium+ csomagért 1499, a Google Play Zene All Access-ért pedig 1950 forint havidíjat kell fizetni. Ezért korlátlan zenehallgatás jár, sokan mégis a kalózkodásnál maradnak. Míg a fejlett piacokon, például a Spotify hazájában, Svédországban tavaly már a zeneipari bevétel 71 százaléka streamingből származott, ez az arány nálunk alig hét százalék volt – árulja el lapunknak Kitzinger Dávid, az Artisjus online jogosításért felelős vezetője. „2000 óta csökken a lemezeladások száma, amit a digitális eladások még nem tudtak pótolni. Tavaly 16,6 millió dal került fizikai hordozón és 1,1 millió digitálisan a vásárlókhoz. Ez távol áll a fejlett piacokra jellemző értékektől – teszi hozzá. – Az Artisjus 70 ezer fizető és 200-300 ezer ingyenes streamingfelhasználót valószínűsít. Ők 500-700 millió forintot költenek, de ennek háromnegyede a nemzetközi repertoár tulajdonosainak jut. Tavaly az online területről származó hazai szerzői jogdíjak az összes kifizetés egy százalékát adták.”

valasz.hu