A Nagybányai Művésztelepről írott tanulmányok, írások, részletek

Adattárunk az alábbiakban beutat egy tanulmány-válogatást a Nagybányai Művésztelep történetéről, művészettörténeti szerepéről, valamint a magyar művelődéstörténetben elfoglalt szerepéről (oldalunk folyamatosan bővül)

Boros Judit: A nagybányai művésztelep az alapítástól az első világháborúig
Boros Judit: A nagybányai mûvésztelep és festõiskola
Szücs György: Egy közép-európai mûvésztelep (A Nagybánya-kutatás oldalnézetben)


Réti István
A nagybányai mûvészet esztétikai jellege és értéke a magyar és a külföldi mûvészethez való viszonyában
 

Ferenczy Károly: Október, 1903
I. A magyar mûvészet fejlõdésében az utolsó negyven-ötven év a legérdekesebb jelenségek ideje. Termésben és bíztató tanulságban gazdag idõ. Ennek elõtte csak egyes géniuszok, magányos csillagai a magyar égboltnak, hirdették fényükkel nemzetünk ígéretét a világnak, de magyar mûvészetrõl, mint szellemi életünk szerves fejlõdményérõl nem lehetett szó. (...)

Pedig a festészetben a múlt század második felétõl kezdõdõen a tehetségek olyan szénsavas erõvel gyöngyöztek föl szellemi életünk felszínére, hogy ezzel az elemi erejû felpezsdüléssel abban az idõben kultúránknak talán egyik területén sem találkozunk, sem a tudományban, sem a többi mûvészetben.

Az elnyomás utolsó évtizedeiben indultak fejlõdésnek történelmi festészetünk nagyjai: Madarász Viktor és Székely Bertalan. A politikailag derûsebb ég alatt - 1867 után - a magyar élet felvirágzása meghozta festészetünknek a minden irányú fejlõdés lehetõségét. Az újonnan emelt középületek Lotz Károlynak, Székely Bertalannak monumentális, nemes alkotásokra kínálták falaikat. Figurális és tájfestészetünk pedig elõbb hatalmas tehetségek egyéni értékeivel, késõbb szervesen és tudatosan, egész problematikájával belekapcsolódott Európa jelen mûvészetébe és elhelyezkedett annak szintjén.

A váratlanul érkezett, magányos nagy tehetségek között, akik nem szervesen, a fejlõdés természetes során, hanem ezt mintegy megelõzve, sõt majdnem ennek ellenére nõttek ki a magyar talajból, kétségtelelenül a legnagyobb festõlángész, Munkácsy Mihály. A magyar Rembrandt. Kifejlõdéséhez az oxigént, a német akadémiai tanulmányok után, Páris levegõje adta, ahol aztán férfikoráben élt és alkotott, de gyökere mélyen a magyar földbõl szívta mûvészetének titkos és különleges elemeit, éppen azokat, amelyek milyenségét meghatározzák. Tehetségének vulkanikus feszítõereje a realitás szilárd talaja alatt dübörög, és valami pátosz nélküli tragikum felhõje üli meg lelkét. Sohasem vidám, sem az emberi, sem a festõi mondanivalója. Sötét és komoly marad mindig. Hanem, ha szemléletében mélyebben elmerülünk, eleinte alig észrevehetõen, de aztán egyre erõsbödve, képeinek fekete alaptónsán mély és finoman differenciált színesség tüzel át, amelynek a kiáltó fehérek szenvedélyes, kitörõ foltjai adnak drámai hangsúlyt. Elõadásának hatalmas energiája, lendülete sohasem öncélú modorosság, és csodálatos festõisége mindig a legbensõbb, ösztönös emberi tartalommal gazdag, akár a magyar nép életének jeleneteit festi, akár a krisztusi tragédiát, akár az emberi szellem szenvedõ nagyjait, a vak Miltont vagy a haldokló Mozartot.

Munkácsynak fiatalabb jó barátja, temperamentumban testvére, a magyar tájkép tragikus sorsú mestere Paál László. Csak talán még viharosabb, még szenvedélyesebb festõlelkület. Barbizonban festett, a nagy barbizoniak stílusában (...). Még nem volt 33 éves, amikor meghalt (...). Mûvészete és neve több mint két évtizedig teljesen ismeretlen maradt itthon.

A külföld zordon vándora volt Zichy Mihály is. Magyar nemesúr, majdnem 50 éven át az orosz cárok udvari festõje és bizalmasa (...). Társtalanul áll korunk mûvészetében, (...) magányos alakját föl kellett itt említenünk, mint egyik legérdekesebb és legkülönlegesebb jelenségét mûvészetünknek.


A vidámság adománya hiányzik Székely Bertalan mûvészetébõl is. Tehetségének alapszínezetében osztályos társa az elõbbi csoportnak, (...). Történelmi képei lélekkel teli, tudatos alkotások, nagy fali kompozícióin a festõi képzelet és mérlegelés tökéletes egyensúlyba érett. A múlt század hatvanas éveiben történelmi képeihez készült vázlatai - mai elfogadás szerint kész képek - és kisebb méretû tájképei a természetlátás igazságában, a hangulat közvetlenségében s a kifejezés bátorásgában messze megelõzi nemcsak hazai és német kortársainak, de a francia impresszionizmusnak az alkotását is. (...)

Szinyei Merse Pál is megelõzte korának mûvészetét, éspedig nemcsupán magyar vagy német kortársaihoz viszonyítva. A fényt, a színt, a szabad természet levegõjét õ meglátta Páris nélkül, Párisnál elõbb. Képeinek dátuma a bizonyíték. Amikor azonban kortársai nem méltányolták, nem ismerték fel festészetének nagy értékét, visszavonult falusi birtokára s másfél évtizedig nem festett. (...)

Szinyei Merse Munkácsy mellett a legjellemzõbb nagy értéke a magyar mûvészetnek. Egyugyanazon tengely, a magyar lelkület két végpontja õk, és e tengely körül forog egész mûvészetünk, a magyar lélek e sokoldalú, pillanatnyi és örök kifejezése. Ha Munkácsy sötét komolysága a végzetét érzõ magyar pesszimizmus megnyilatkozása - Szinyei a napsugaras bizakodást és életerõt, a lét örömét élvezõ egészség vidám szemléletét jelenti (...).

A magyar festészet közelmúlt hõskorának e kivételes alakjai között külön helyet foglal el Benczúr Gyula. A kétely nélküli, boldog alkotás lelki feltételei; jólét és elismerés kísérték végig életét. Piloty müncheni iskolájából indult el, s ennek sajátságait egyéni jellemvonásaival kiegészítve, megtartotta késõbben is. A pompázatos nagy felvonulások, kosztümös történelmi jelenetek biztos tudású komponáló mestere volt, a brokátok, selymek, bársonyok, csillogó fegyverek és ékszerek kedvteli festõje. (...)

Ezek a mûvészek voltak a rövid multú magyar festészet közeli õsei, akiknek alkotómunkája javarészt a múlt század utolsó három-négy évtizedére esett. (...) Történelmi festõinket német, francia és belga elõképek buzdították, Rethel, Delaroche, Gallait és Piloty. Lotz Károly nagy faliképei és kisebb kompozíciói a renaissance nemes ízlését közvetítették a magyar mûvészeti kultúrában. Benczúr a Piloty-féle müncheni újbarokk festészet nyelvén Rubens halvány emlékét idézte föl. Munkácsy pedig megsejteté a mûvészet rembrandti mélységeit és a courbet-i és a barbizoni festés erejét. (...) Szinyei korán jött ahhoz, hogy megértsék s hogy sikeres lehessen. Csak akkor fedezték föl és ismerték meg nevét és jelentõségét, amikor 1896-ban megjelentek a küzdõtéren a "nagybányaiak". ?k nyitották meg a korszakot, amelyben a magyar mûvészet közvetlen és állandó és tudatos érintkezésbe került Európa mûvészeti jelenével, ennek törekvéseivel, életnyilvánulásával. Mûvészetünk azóta került a fejlõdés homlokvonalába, ahol a többi nemzetek mûvészetével egy sorban halad. Munkában, érdemben a legjobbaknak a társa.

A nagybányai hajó orra hasított negyven évvel ezelõtt az élen, s a hullámok szétterülõ kévében fodroznak utána még ma is, hangos csobbanással verõdve vissza messzemaradt partokon.

II. Közismert szólam itthon, dicséret, bók, hallani úton-útfélen: Nagybánya a magyar Barbizon. (...)

Hogy a nagybányai festészet és a barbizoni nem azonos állomásai az általános fejlõdésnek, hogy a két mûvészcsoport képei stílusban, ízlésben, egész külsõ megjelenésükben nem is hasonlítanak egymáshoz ?? ezt a legfõbb, legnyilvánosabb különbséget nem szükséges itt bõvebben fejtegetnünk. Igen jól tudjuk, hogy Barbizonnal a magyar festészet Paál és Munkácsy révén tart rokonságot. Egészen más nemzedék a kettõ, közöttük negyven-ötven év.

Tökéletlen a párhuzam abban a viszonylatban is, amelyben a két mûvészcsoport országuk elõzõ mûvészeti kultúrájához állott. Mert az, hogy Barbizon közel van Párishoz, Nagybánya meg Budapesttõl legalább hússzor annyira, nem csupán földrajzi viszonylatban jelent különbséget. A távolság lelkiekben is analóg volt. Ez a fizikai távolság a nagybányaiaknak segített megõrizni önállóságukat, szellemük érintetlenségét, üdeségét a fõváros lelki légkörével, etikájával, elõítéleteivel szemben, amelyektõl egészségesen idegenek maradtak.

(...)

<< vissza