A nagybányai művésztelep gondolata Hollósy Simon (1857, Máramarossziget - 1918, Técső) müncheni magániskolájában született.
A mester tanítványaival és festő barátaival a magyar művészélet modernizálásáról álmodozott, nyitni szerettek volna az új törekvések felé. Münchenben csakhamar szembefordult az akkori akadémiai oktatással, s 1886-ban magániskolát nyitott, amelyben maga köré gyűjtötte az életszerűbb ábrázolásra törekvő fiatalokat. Személyisége erejével, és azzal, hogy a Münchenben kiállított francia képek (Courbet) újszerű értékeire hívta fel a figyelmet, a modern törekvéseknek nyitott utat. Ez idő tájt készült képei a francia festészet új törekvéseihez igazodva, végleg eltávolodtak az akadémikus stílustól.
Hollósy Simon
Hollósy tanítvány-barátai, Réti István és Thorma János biztatására, kísérletképpen 1896 nyarán Nagybányára vitte iskoláját, amely, mint a nagybányai irányzat bölcsője, fontos szerepet játszott a magyar festészet történetében. Rövidesen megtelepedett Nagybányán; iskolája a szabadtéri napfényes tájfestéssel évtizedekre meghatározta a magyar festészet fejlődésének útját.
A festői fekvésű erdélyi bányavároskába érkezve fokról-fokra fejlesztették ki plein-air indíttatású művészetüket. Az azonos iskolázottság, a közös munkálkodás, a hasonló művészeti nézetek összekovácsolták a festőket és a hozzájuk csatlakozókat, bármennyire is különbözött egyéniségük. A nagybányai tapasztalatok, stílusuk bizonyos egységesítését vonta maga után.
Az első műterem, 1904
Az iskola vezető egyeniségei
Az iskola vezető szerepe a legérettebb, legkövetkezetesebb mesterre, Ferenczy Károlyra (1862, Bécs - 1917, Budapest) hárult. A magyar impresszionizmus legjelesebb kepviselőjének nyilvántartott művész 1896-ban csatlakozott a Nagybányára vonult festőcsoporthoz, és ott hosszú időre le is telepedett. Stílusa ettől kezdve egyenletes ütemben fejlődött sajátosan egyénivé, amely ugyanakkor a nagybányai irányzatot is képviselte (Hegyi beszéd két változata, 1896-97; Három királyok, 1898; Esti hangulat lovakkal, Hazatérő favágók, 1899; Józsefet eladják testvérei, 1900 stb.). 1900-tól az emberalak és arc kifejezése vált lényegessé számára (Gesztenyefák, 1900; Nyári reggel, Márciusi ezt, Nyár, 1902; Festőnő, 1923; Templom, Október, 1903; Napos délelőtt, 1905; Gyermekek ponnykon, 1905; Nyári nap, 1906 stb.). Oldott és árnyalt festése lassan nagy foltokká alakulva erős körvonallal, a dekorativitás ízeit keverte néhány kísérletébe (Archeológia, Levétel a Keresztről stb.).
Ferenczy Károly
Az iskola másik vezető egyenisége, Iványi Grünwald Béla (1867, Somogysom - 1940, Budapest) a realista tájak és jelenetek egész sorát festette (Holdfelkelte, Völgyben, Tavaszi kirándulás). 1906-tól megváltozott stílusa, a realista plein air törekvéseket dekoratív, stilizáló, szecessziós kísérletei váltották fel.
A nagybányai mozgalom teoretikusa Réti István (1872, Nagybánya - 1945, Budapest) volt. 1899-ben alkotta élete fő művét, a Honvédtemetést (Magyar Nemzeti Galéria). 1904-ben pedig nagyobb szabású egyházi kompozícióját: Krisztus a tanítványai között (magántulajdon, Budapest). Velük együtt dolgozott még rövidebb-hosszabb ideig Glatz Oszkár, Csók István, Zemplényi Tivadar.
Ferenczy halála után a festőiskolát Réti István és Thorma János (1870, Kiskunhalas - 1937, Nagybánya) vezették. Thorma János 1898-ban kezdett hozzá élete fő művének szánt, húsz éven át készülő Talpra magyar c. kompozíciójához (kiskunhalasi múzeum). Ezt követő képei (Kocsisok közt, 1901; Szeptember végén, 1903; Kártyázók, 1904; Cigányok, 1905; Ibolyaszedés, 1920; Majális, 1921) közül egyik legismertebb műve az Október eleje (1903), amely Münchenben és a Saint Louis-i világkiállításon aranyérmet nyert.
Művészetének stílusa eléggé összetett. A francia naturalizmus követőjeként indult, majd hatott rá Munkácsy romantikus realizmusa, egyeztetni próbálta a romantika és naturalizmus elveit. A húszas évektől a jellegzetes nagybányai stílus képviselője. A nagybányai művésztelep egyik alapítója (1896), majd 1902-től a festőiskola tanáraként nagy szolgálatot tett a művészeti nevelés ügyének is. 1919 után a telep vezetője volt, a háború után lelkes munkássága akadályozta meg a művésztelep teljes széthullását.
A második nemzedék
A négy legjelentősebb nagybányai festő (Ferenczy Károly, Iványi Grünwald Béla, Réti István, Thorma János) úgy döntött, hogy a művésznövendékeket szabadiskola formájában fogják tanítani, és 1902-ben megalakították a Nagybányai Szabad Festőiskolát. A nagybányai második nemzedék fogalma a Szabadiskolához kapcsolódik. Ide sorolható a nagytehetségű, de fiatalon elhunyt Maticska Jenő, Börtsök Samu, Mikola András, Ferenczy Valér, Béni és Noémi, Krizsán János és sokan mások.
A neosok
1905-06 táján majdnem mindenki szinte kötelezően megfordult Párizsban. Hazatérésük után műveikben a korábbi hangulati festészetet lassan-lassan felváltotta a tudatos képszerkesztés, a színek kiszámítottabb, ugyanakkor bátrabb használata. A kép felületén immár nem a harmóniát keresték, hanem a színek kontrasztjára építették fel kompozícióikat. Természetlátásuk megváltozott: a táj ábrázolása mellett a városi környezet témái is helyet kaptak. Czóbel Béla volt az, aki művészetében a legmesszebb ment, és 1906-ban Nagybányán is bemutatta harsány, szinte sokkoló erejű műveit (Festők a szabadban, 1906).
A kortársak által neoimpresszionistának, röviden neósnak nevezett irányzat követőivé olyan festők szegődtek mint Boromisza Tibor, Czigány Dezső, Dénes Valéria, Galimberti Sándor, Perlrott-Csaba Vilmos, Tihanyi Lajos, Mikola András, Ziffer Sándor. Legtöbben csak időlegesen, pár évig dolgoztak Nagybányán, de Perlrott-Csaba Vilmos egészen a 30-as évekig hűséges látogatója volt a kolóniának (Falurészlet). Művészetében a kubizmus formarendjét és az expresszionizmus színes festőiségét hozta szintézisbe (Fürdőző fiúk, 1910 körül). Művészeti fejlődését tekintve még nála is következetesebb utat járt be Hollósy Simon egykori tanítványa, Ziffer Sándor. Barátja, Czóbel Béla javaslatára látogatott el Párizsba, majd Nagybányára, ahol haláláig élt és dolgozott. Ilyenformán Ziffer vált az újabb generáció meghatározó egyéniségévé, akinek a kezdeti francia, majd az első világháború alatt Berlinben edzett német expresszionizmusa még évtizedekig inspirálta a nagybányai művészeket (Vörös kapubejáró, 1908; A Morgó völgye, 1923).
A hazai kubizmus Kmetty János (Fák, 1911 körül) és Szobotka Imre (Pipázó férfi, 1914 körül) mellett legismertebb képviselői a Dénes Valéria és Galimberti Sándor házaspár volt.
A nagybányai tanultságú művészek csak későbbi időszakukban jutottak el a képfelbontás konstruktivista megoldásáig vagy az absztrakt festészetig (Tihanyi Lajos: Tristan Tzara arcképe, 1927). Galimberti Sándornak azonban a nagybányai városképi elemeket szabadon összeválogató képe (Nagybányai motívum, 1911) határpont a tényleges látvány és a spekulatív szerkezetesség között. Művészetének összegzése, a magyar festészet páratalan remekműve az 1914-15-ben készült Amszterdam című alkotása. Boromisza Tibor nemcsak festészetével, hanem személyes kiállásával, határozott hangú újságcikkeivel próbálta a kolónia vezetésének generációváltását előkészíteni. Az alapító mesterek szakmai tekintélye, illetve a fiatalok nem egységes fellépése elszigetelte Boromiszát, akinek festészete ennek ellenére fontos nagybányai főműveket eredményezett (Fürdőzők, 1909).
A mesterek munkássága olyan szilárd alapot nyújtott az új magyar művészet kibontakozásához, hogy a tőlük leszakadó, vagy eszméiket más szempontok alapján továbbfejlesztő fiatalok tevékenysége számos újabb irányba ágazhatott szét. A nagybányai művésztelepről kisugárzó művészet tehát rendkívüli módon befolyásolta az egész XX. sz.-i magyar művészetet.
