|
|
És vadul tiltakoztam: nem leszek
rabja soha senkinek! – de a másik
(te? – vagy egy másik énem) valaki
kinevetett: „Még hogy a valóságnak
sincsen hatalma fölötte!” S én közben
(le)sajnáltam a gyengéket. A gond nem
felhő, a gond: az gyönyörűség, mondtam,
s hittem is bősz konokul. És utálat
töltött el a helyezkedő, puhány
meg sunyi fajta láttán. „Ragad rájuk
a bűn” – sok, kísérteties agyrémalak! –
(A sokkhatás a végére maradt.)
Érzékeim a kiszámíthatatlan
alagútjában virrasztottak (volt-e
valami egyáltalán, mi átformált-
alakított?) hányszor álltam a napban
s a csönd előtt vakon, süketen(?)
ámde
a drága halott árnyakat légiesen
körülölelő szélre mégis tudatos
érzékenységgel – mintha csupaszon!
(Az észleletek súlya mily csekély.)
Valami felcsap: láng vagy bűz! – a kéj
kihívásai: mára már csak emlék,
csak lesajnált kaland – vajon elég
mély volt-e vagy sekélyes „nemlét”
az annyit hangoztatott szakadék?
2008. december
(Korunk, 2009 május)
|
|
|
