|
|
1.
2.
3.
Az elmúlt húsz évben minden a lehetõ legjobb volt.
Most is jó minden, csak a 19-es busz közlekedik ritkán.
A jövõ még jobb lesz, föltéve, hogy a 19-es busz járatait sûrítik.
(Megjegyzés: sûrítik.)
?rkény István
I. ?rkényrõl jut eszembe, hogy Czes³aw Mi³osz valami olyasmit mondott a nyugati és a keleti értelmiségi közti különbségrõl, így olvasom (németül) Gombrowicz Naplóiban, hogy az elõbbit úgy igazán nem rúgták seggbe, ellentétben utóbbival. Ezen aforizma értelmében – még egy ilyen aforizmát, szétrúgom a farod izmát – az volna az ütõkártyánk (ebben a rejtett viadalban, amit a Nyugattal folytatunk, elismertetni akarván sajátos értékeinket, erõinket, másságunkat), hogy élvén egy brutalizált kultúrában, közelebb állnánk, úgymond, az élethez. ?s hogy persze Mi³osz maga is jól ismeri ezen igazság határait – meg hát szomorú is volna, ha presztízsünk kizárólag e vert testrészen nyugodnék. Mert egy vert testrész az nem normális állapotban lévõ testrész, és a filozófiát, irodalmat és mûvészetet mégiscsak olyanoknak kéne mûvelniök, kiknek nem ütötték ki a fogait, nem verték össze vagy szét az arcát, és az állkapcsuk sincs kificamodva. ?s hogy a test meg a lélek. Mert megesik, hogy testi kényelmetességek a lélek határozottságát növelik, és csöndes függönyök mögött, az (állam-)polgár puha szobácskájában oly elszántság, szigorúság születik, melyrõl azok, akik benzinesflaskát hajigálnak tankokra, nem is álmodtak volna. Így ez a mi brutalizált kultúránk csak akkor tudna hasznos lenni, haszonra szert tenni, hogyha megértenénk, ha fölfognánk, hogyha valami földolgozottá válnék, megmunkálttá, a valódi kultúra egy új formájává lenne, erõink átgondolt és szervezett bevetésévé, egyetemes szellemmé. A kérdés: hogy képesek vagyunk-e, vagy képes-e irodalmunk akárcsak részben is e programot beteljesíteni.
Mindezeket az õ kis szobájában írja Gombrowicz, és zárnia is kell e helyt sorait, mert a Pensio Las Delicias-ban vacsora vár rá. ?lj boldogan egyelõre, Naplóm, lelkem hû ebe – ám ne vonyíts! – urad bár távoz, jõ ismét” Amibõl kitetszik, hogy ez a Gombrowicz nevû igen okos férfiú volt.
Közbevetés: hogyan kéne jól fordítani a brutalisierte Kultur-t? Brutalizált. De ilyen magyar szó nincs is talán, és ez még csak nem is látszik rajta. A krudélissá tett kultúra. Hinnék, tréfálok, mint rendesen. Elállatiasodott, ez túlzás, arra gondolhatna a lojális alattvaló, hogy hát akkor semmi nem volna igaz ebbõl. Az ádáz, az kevés; bár az ádáz kultúra: az szép, de kellene még, hogy valaki vagy valakik vagy valami ádázzá tette. Vagy legyen egyszerûen: eldurvult? A mi kis eldurvult kultúránk (dúltúránk). Perditaromantika. Meg hátha a csúnya szavak terjedésére gondoltatna. Hogy megnyugtat mindenféle államhatalmat, ha írói (kiéi?) nem használják a sz” szót, és kipontozzák a kipontozást is. Pedig egy szar nem csinál nyarat. Nota bene, szarak, szarok garmadája sem” Mindenesetre fölhívom az édesapámat. Legföljebb az összefüggéseket letagadom, majd ne aggódjék szegény, hogy fia: keleti európai. Brutalisierte Kultur. Hát, fiam, az attól függ, hogy mi az összefüggés. Az most mindegy, papa. ?, drágaságom, dehogyis mindegy. A kontexus! Megmondtam, mi a kontexus. Aha. Megerõszakolt, mondá az apám szenvtelenül, és olyan gyorsan, amennyi idõ alatt nem is lehet gondolkodni, ez magyar szó, megerõszakolt kultúra, ízlelgette, megerõszakolt és erõszakos, ez magyar. Kis csönd támadt a vonalban, aztán letettük.
II. Volt egy hittantanárom, akit ?rkény Istvánnak hívtak. Nagyon szeretett, azt hiszem, és sokat várt tõlem, csak azt nem helyeselte, hibának tartotta, hogy futballozom. Kérem!, mondotta, és bosszankodva és szomorúan csóválta a fejét. Ilyet! Ugyan! ?rkény úr, így beszéltünk róla mi is, 15 éves kamaszok; meghalt rég, még akkor. – Noha évekig gondoltam oktalan örömmel és kajánsággal a fentiekre, most, hogy leírtam, akár a mennykõ, ne feledjük: Piarista Gimnázium!, hasított belém a gyanú. Telefonok – és valóban: nem ?rkény, hanem ?rkényi, nem István, hanem János. Ez akkor most mit jelent.
III. Abban az étteremben ültem, melynek konyháját jó hírûnek mondtam egy másik írásomban, ahol magamat, ahogy az illik, kicsit eltávolítottam magamtól, eszegetvén ott akkor egy bajban lévõ barátommal. Most egy másik barátommal ücsörögtem, és nem voltunk bajban, azaz nem tudtunk róla, épp. Így döntöttünk. Mindebbõl akár egy törzshelyre is következtethetnénk, helytelenül.
De mert a fegyelmezett tápátlagfogyasztónál többet vacakoltunk az étlappal, amiért nem igazán õszintén a pincér bocsánatát kértük, és türelmét, így az minket több-kevesebb joggal balféknek tartva, „látom, a möszjõk értõk!” – üvöltéssel nagyvonalúan megbocsátott, és! és friss, aznap érkezett zalai rákokat ajánlott, in concreto: kapros mártásban.
Minthogy engem ilyen dolgok izgalomba hoznak, izgalomba jöttem. De a barátom, aki zalai ügyletekben, miért, miért nem, au fait, ridegen odanyilatkozott, hogy nincsen ottan már rák, csak környezetszennyezõdés van, irtják az erdõt, fillérért árulják Ausztriának a fát, mindent el fog lepni az ákác, fáradt olajat engednek patakmederbe, higgyem én csak el, már-már jobb írónak lenni, mint zalai ráknak, de azt meg ne higgyem, hogy ez valakit is érdekel ott, ahol a döntéseket hozzák, még azt sem tudják, mi az uralkodó széljárás, ez a nyomorult rák pedig egy súlyosan mélyhûtött valaki valamely csenevész fajtából bizton.
Kedvem szegõdött, a Duna-kanyar is szebb lesz, mint valaha, mondtam ezért. De hát mért kéne szebbnek lennie, mint valaha? A tévében mondták. Mit? Hogy most is szép, de hogy a vízió után még szebb lesz, annyira szép lesz, hogy szebb lesz, mint valaha. A pincér kicsikét várt, azután – mert a pincérek bizony ilyenek – levette vállunkról az országos gondokat. Ide figyelni!, rendelte el keményen, orjaleves!, magyaros dámvadpörkölt!, somlói!, galuska!, kadarka! Abszolút egyetértettünk. Férfiak közt ilyen a szó. Más kérdés, hogy én épp puhány gourmet terveztem lenni. De hát még mindig jobban jártam, mint a gyermekeim például, akik otthon a szemközti gyárból hozott elõfizetésest nyûtték. Dühünkben és lelkiismeret-furdalásunkban, hogy hûtlenek lettünk magunkhoz, magas borravalót adtunk.
Kifelé menet, a ruhatár mellett, a barátom hosszan telefonozott valakivel. Mondhatni óhatatlanul, kihallgattam. Hogy ne árulja el, kitalálom, kivel beszélt. Nõvel, az biztos. Nõvel, mégpedig nem is fiatallal. Egy finom öregasszonnyal beszéltél, akárha az én valamelyik tantimmal. Tehát szigorú emberrel. Egy okos, szigorú, finom lénnyel. Bólintott. Nos, folytatta, a lélek mérnöke, és te nyilván tahó voltál, illetve tudod, hogy õ ezt így gondolja, s noha meggyõzõdésed, nincsen igaza, úgy döntöttél, bocsánatfélét kérsz, még mindig jobban jársz így, csak hát ez nem sikerült, ugyebár?!, és majd most kezdheted elölrõl, csak nehezebb föltételekkel! A barátom sóhajtott. Kilétét fedje most (átlátszó) homály – akinek telefonozott, eltaláltam, az ?rkény volt. Ennyi személyes kapcsolatban álltam vele.
IV. Szomorú, sokat szenvedett ember, így gondoltam rá mindig. Hogy kortárs. Hogy kelet-európai, tehát sokat tud. Látszott a meggyûrt, nehéz, nevetõs arcán. Az is látszott, hogy miféle is ez a kelet-európai tudás. Afféle fõként, gondolom mostanában, hogy kevés. Hogy nem elegendõ. Hogy úgy van kieszelve, hogy sose tudjunk eleget. Talán azért is van, lehet ez így, mert nem tanulunk egymás, mondjuk így, hibáiból. Az enyéimbõl se fognak. Hány- s hányféleképpen tudjuk – például –, hogy mi az a félelem. Mind megannyi horog bekapni. Horog e célra: jut is, marad is. Más a tudás, és más a tapasztalás.
Mégis: vágyom néha beszélgetni ?rkénnyel (igaz: „mindenkivel”!), irodalomról alig, inkább én kérdezném errõl-arról, mert alamuszin akarnám mindazt tudni, amit õ, minden tapasztalatát bírni, akarnám, óvatos duhaj, hogy mesélné el õket. De hát: Oszkár tudja, de nem mondja. A tea bizony hibátlan volna, és a sütemény: könnyû. Könnyû. Sokszor csak úgy magunk elé néznénk, bevégezetlenül. Csak a zalai rákok röhögnek a markukba, valahol, csak azért is.
|
|
|
