|
Zsidók. Jó félévszázaddal ezelőtt még több ezren éltek Nagybányán. Ma, a naptáruk szerinti 5758. évben viszont már csak 10-15-en látogatják a Szombat utcai zsinagóga épületét a rendszeres esti szertartások alkalmával. Odabent öreg imakönyvek porosodnak, porladnak a padokban, egymásra zsúfolódva, látszik, hogy ritkán ütik fel megsárgult lapjaikat. A zsinagóga mellett egy másik öreg épület húzódik meg az elvadult kert fái, bokrai között: a nagybányai zsidó hitközség székháza. A kopott helyiségben néhány idős ember segélycsomagokat rendezget a még kopottabb székek, egy régi asztal és kevés bútorzat társaságában. Pedig sokminden elférne még itt, festetni is kellene, de nincs reá pénz. A hozzávetőlegesen ötven fős nagybányai zsidó közösség anyagi lehetőségei igencsak korlátozottak.
A csomagokban lévő kóser ételeket nézegetjük: sajt – Bákóban készült, megfelelő felügyelet mellett –, halva, szappan, kínai paszulykonzerv, egy kis borsó, liter olaj, kofrács tojás... Városunkban 17-en kapnak segélyt a Romániai Zsidó Szövetségtől, ki anyagi segítséget, ki élelmiszercsomagot. Cserébe legfeljebb annyit kérnek tőlük, hogy amennyiben az illetőnek van valamilyen ingatlana és nincs törvényes örököse, akkor végrendeletileg hagyja az ingatlant a Szövetségre. A közösség rászoruló, idős tagjai ma már egyre többen vannak. Hiszen akik tehették – a fiatalabbak kivétel nélkül – ma már külföldön, Izraelben élnek. Hazatértek. Vagy ahogy a zsidók mondják: alijáztak. De az ittmaradtak közül is egyre többen térnek meg a zsidó temető mohos sírhantjai közé...
Megtiltották, hogy Nagybányán lakjanak
Történetüket Káhán Lajos bácsi idézi fel, aki 89 évvel a vállán a közösség második legidősebb tagja. 1909. március 8-án született, édesanyja a nők napján hozta világra.
– 1693-ban törvényben tiltották meg a zsidóknak hogy Nagybányán letelepedjenek – mondja. A zsidók így a környező falvakba szorultak, Szinérváralján, Nagysomkúton, Kápolnokmonostoron alakítottak hitközségeket. Csak amikor 1848-ban a törvényt megszüntették akkor kezdtek Nagybányára is beszivárogni. Először az iparosok, kiskereskedők jöttek, dolgoztak, családot alapítottak, hozzájárultak a város gazdasági és kulturális fejlődéséhez. Hogy első imaházukat mikor és hol építették, nem tudjuk, csak azt, hogy 1882-ben, a tiszaeszlári per idején – amikor azzal vádolták az eszlári zsidókat, hogy megöltek egy lányt és vérét vették – a nagybányai polgárok lerombolták. A lány holttestét később megtalálták, s valahol azt olvastam, hogy éppen dr. Victor Babeş volt az, aki boncolta és megállapította, hogy a zsidóság fejére olvasott vádak nem felelnek meg a valóságnak. A ma is álló Szombat utcai templom a nevezetes per alatt, 1885-ben épült. Korábban voltak még imaházak másfelé is Nagybányán, de ma már nem léteznek.
A Phönix és a Weiserek
A zsidóság nagybányai térfoglalását a népszámlálási adatok is jelzik. Az 1890-es adatok szerint a 9838 lakos közül 701 volt zsidó vallású Nagybányán. 1911-ben már a 12877 lakos közül 1410 volt zsidó, 1930-ban pedig, amikor 13904 lakosa volt Nagybányának, 2030 zsidó élt a városban. 1941-ben 21404 lakosa volt városunknak, ebből 3623-an tartoztak a zsidó hitközséghez.
A közösség tagjai nagy szerepet játszottak a város gazdasági életében, s ez talán a Phönix üzem fejlődésén mérhető le leginkább. 1909-ben a Weiser család több évtizedre kibérelte a fernezelyi kénsavgyárat. Ekkor alakították meg a Phönix üzemet, amelyet később Nagybányára telepítettek, a csődbement üveggyár helyére. Ehhez később újabb telkeket vásároltak. Közben a herzsai ólom-és cinkbánya is a család tulajdonába került, s ezzel a vegyészetről, a kénsav, sósav, rézgálic stb. gyártásról áttértek az ólom- és ezüstfeldolgozásra is. Egyik munka hozta maga után a másikat. Természetesen sok zsidó munkást, tisztviselőt alkalmaztak, ennek is köszönhető, hogy félévszázad alatt megharmincszorozódott a számuk Nagybányán.
Munkaszolgálaton Ukrajnában
A bécsi diktátumot követően a Phönix a budapesti Hungária Vegyészeti Gyárral olvadt egybe. Sokat elvittek akkor a tisztviselők közül. Káhán Lajosnak is menni kellett volna, ő azonban úgy döntött: marad, hiszen itt éltek öreg szülei. Ekkor még szabadon határozhatott; jól-rosszul – nehéz lenne így utólag eldönteni. 1942-ben viszont, amikor a zsidó tisztviselők többségét munkaszolgálatra kötelezték, már senki sem kérdezte tőle, akar-e menni. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Ukrajnába került ahol több mint két évet töltött, így megmenekült a holocausttól. Ahogyan sokan a nagybányai X. KMSZ-táborban dolgozó zsidó munkaszolgálatosok közül is.
– Reviczki Imre alezredes volt ennek a tábornak a parancsnoka – idézi fel Káhán bácsi. Egy végtelenül becsületes úriember, aki katonai behívóval nagyon sok zsidó munkaszolgálatost kihozott a biztos halált jelentő gettóból. Dr. Krausz Mór főrabbival is folyamatosan tartotta a kapcsolatot. Ember volt az embertelenségben. A háború után letartóztatták, de a zsidók, akiket megmentett, a segítségére siettek. Ma az izraeli Jadbasen őrzi emlékét, ahol azoknak a nevét örökítették meg, akik nagyon sokat tettek a zsidóság érdekében.
A Nagybányáról és a környékről összeterelt zsidókat két gettóban tartották fogva. Az egyik a város végén, Tótfalu határában, egy "Bernáth" nevű tönkrement téglagyárban volt berendezve. A vidékieket Borpatakra vitték, az öregeket, betegeket pedig Nagybányán, a templomban gyűjtötték öszsze, innen indították őket Németországba.
A 4500 nagybányai zsidó közül megközelítően 3500-4000 személyt deportáltak. Csak nagyon kevesen tértek vissza közülük. 1947-ben már csak 900 zsidó élt a városban, köztük sokan olyanok is, akiket nem Nagybányáról vittek el, de szabadulásukat követően itt telepedtek le.
Újra itthon...
Káhán Lajos gyalog jött haza a fogságból. Szerencséje volt. Munkácson egy cseh ezredessel találkozott, akiről kiderült, hogy a testvére, egy zsidó mérnök, egykor Herzsán dolgozott. Csak a közvetítésével szerzett "zapiszka"-nak (menlevél) köszönhette, hogy Apától nem küldték viszsza az orosz katonák újabb munkaszolgálatra.
Idehaza üres családi ház fogadta: szüleit, testvéreit elvitték, csak a húga élte túl a holocaustot, aki később Braziliában telepedett le, ott is van eltemetve. Káhán bácsi így egyik jóbarátjának édesanyját kereste fel, Kinca Mariska nénit. Szeretettel fogadták, megmosakodhatott, ellátták étellel, itallal. Mire kijött a fürdőszobából már várta egy asszony, akit cselédlányként még az édesanyja adott férjhez, s akinél a deportálás előtti napokban tiszta fehérneműt, ruhát, hagyott hátra Lajos fia számára, ha netalán mégis hazatérne...
Lassan újraindult az élet. Másnap néhány volt kollégával találkozott az utcán. Délután már jöttek, hogy Király igazgató úr nagyon kéri, azonnal jöjjön be az Phönixhez, mert sok a munka, szükség van rá. Így került a vállalathoz, ahol később a kereskedelmi osztály vezetője lett.
– Dolgoztunk éjjel-nappal, volt termelés, gondoskodni kellett a folyamatos munkáról. Jöttek a magyarok, jöttek a románok, jöttek az oroszok... Voltak persze nehézségek is, amikkel szembe kellett nézni, de nem voltak akkora gazdasági gondok, mint most – emlékszik vissza Káhán bácsi.
Egyedüli voltam, akit elutasítottak
1948-ban, amikor megalakult a zsidó állam, sokan kivándoroltak, alijáztak. A szülők mentek a gyermekek után, a gyermekek a szülőkhöz, rokonokhoz. Sokan nem Izraelbe, hanem Dél-Amerikába, az Egyesült Államokba, Kanadába, Ausztráliába emigráltak, úgyhogy ma már a világ minden táján vannak Erdélyből, Nagybányáról elszármazottak.
– Én is kértem a kitelepedési engedélyt, bár volt bizonyos nézeteltérésem boldogult feleségemmel ebből a szempontból. Volt neki egy bátyja, igazgató, és ha mi kimentünk volna, ez veszélyeztette volna az állását. Nem akartuk kitenni ennek. Később mégis rávettem a feleségemet, beadtuk az emigrálási kérelmet, de hiába. Egyedüli zsidó voltam Nagybányán, akit elutasítottak.
Régi és új világ
Romániában ma alig több mint 12 ezer zsidó él. Nagyobb hitközségeik vannak Nagyváradon, Kolozsváron, Bukarestben és Iaşi-ban.
A nagybányai hitközség nem több mint 50-60 ember. Mind idősebbek, gyerekek, fiatalok nincsenek. Káhán Lajosnál csak egyvalaki korosabb, a 89 éves Jakabovits Rozália, aki jelenleg ágybafekvő beteg. Sok a vegyesházasság. Pedig régebben nagyon ritkán fordult elő az ilyesmi, aki vegyesházasságot kötött, azt rendszerint a család kitagadta, halottnak tekintette. A világháború alatt azonban sok férfinak, nőnek egész családja megsemmisült, így egyszerűen nem volt más választásuk.
A vegyesházasságból születettek esetében csak azt tekintik zsidónak, akinek az anyja zsidó volt. Az Izraelbe emigráltak közül így sokan ott tértek át a zsidó vallásra, gyermekeik azonban már zsidónak születtek. Az áttérésnek persze megvannak a maga szigorú feltételei, ezért érdekből csak nagyon kevesen, inkább meggyőződésből vállalják. Vagy mégsem?
– A mostani generációk a valláshoz sem ragaszkodnak annyira mint régen – mondja Káhán bácsi. Ma már héberül, jiddisul is kevesen tudnak, bár előfordult, hogy a jiddis nyelvvel megértettem magam. Ez részben ugyancsak a holocaust következménye, amely maga után vont egy bizonyos istentagadást: nincs Isten, mert ha volna, akkor nem engedte volna meg ezt. Az Isten dolgaiba viszont nem lehet beleszólni.
– Hogyan lehet két ennyire különböző vallású embernek egymáshoz igazítani az életét? – kérdezzük Sarudi Ottónét. Ő maga keresztény, férje zsidó. 49 éve házasok. Négy gyermekük közül három él Izraelben. Kisebbik lányuknak zsidó a férje és ő maga is áttért, fiuk görög katolikus lányt vett el, de odakint csak zsidó templomba járnak.
– Mindenki a saját vallása szerint él. Ha karácsony van megtartjuk, amikor neki van ünnepe, akkor én sem takarítok, nem mosok. Ez a becsület. Nem főzök kósert, de disznóhúst sem eszünk. Elvből, mert idősek vagyunk, nincs is szükség rá.
– Tartják a kapcsolatot a családdal?
– Mi az hogy! Minden hétvégén hívnak telefonon. Minden két-három évben elmegyünk látogatóba. De ahhoz már nagyon öregek vagyunk, hogy ott is maradjunk. A klíma miatt.
50 év múlva itt már nem lesznek zsidók
A nagybányai zsidó hitközség tagjai szombat és vasárnap kivételével minden este megtartják hagyományos istentiszteleiket. Ez még országos szinten is mintaszerűnek számít. Természetesen szombaton délelőtt és ünnepnapokon is összegyűlnek. Tudni kell, hogy a zsidó istentiszteleten legalább tíz felnőtt férfi kell jelen legyen. A távolságok és az átlagéletkor miatt Nagybányán hétköznaponként ezt már csak úgy tudják megoldani, hogy a férfiak beosztják egymás közt: mikor, melyikük megy el a zsinagógába.
Gondjuk, hogy Románia területén csak Temesváron van zsidó rabbi. Őt persze nem lehet idehívni minden egyes alkalommal, amikor szükség lenne rá. Így a közösség egyik tagját kérték fel, hogy levezesse a szertartást a templomban és hogy eltemesse a halottakat.
Fülöp Gyula korábban, hét éven keresztül az egyesület titkára volt, s már ebben a minőségében is végzett ilyen tevékenységet. Beszél még valamelyest héberül és a vallási szabályokat is ismeri. Kevesen vannak, így a rendszeres esti, valamint a szombat reggeli templomi szertartáson kívül sok dolga nem akad, mindössze 2-3 temetés évente. Képzett rabbi hiányában a temetési szertartás is sokkal rövidebb mint általában. A temetőt szerencsére van aki úgy-ahogy rendben tartsa. A koporsó gyalulatlan fenyődeszkából készül, a halottat pedig egyszerű fehér lepelben helyezik el benne.
Máramaros megyében két zsidó hitközség van: a nagybányai és a szigeti. Kapcsolataik nem túl szorosak. Utóbbi valamivel alacsonyabb létszámú, s amikor szükség van rá, ugyancsak Fülöp Gyula látogatja.
– Létezik-e zsidó kulturális élet? Könyvek, folyóiratok?
– Havonta kétszer jelenik meg Bukarestben a "Realitatea evreiască" című folyóirat. Könyvtárunk nincs. Idehaza többnyire csak román nyelven jelennek meg könyvek, néhány magyarul kiadott kötetet Izraelből kaptunk. Egyéb kulturális élet nem létezik. Nincs aki csinálja – válaszolja Fülöp Gyula nem túl derűlátóan. Hiszen ha körülnéz, csak időseket lát maga körül, az ő gyermekei is kivándoroltak Izraelbe. Kissé kesernyés hangon nevetve jegyzi meg: ha így folytatódik 20 év múlva – ha nem hamarabb –, Nagybányán már nem lesznek zsidók...
Sakter Kolozsvárról
A többiek sem bizakodóbbak. Sok gonddal küzdenek. A vallás által előírt étkezési szokásokat nem igazán tudják betartani, legfeljebb ünnepekkor, amikor rituális ételeiket elkészítik.
– Régen az egyik legismertebb és legelterjedtebb zsidó ételt, a sóletet cserépfazékban főzték – mondja Fülöp Gyula felesége, étkezési szokásaikról beszélve. – Mindenki otthon készítette elő a cserépedénybe a nyers hozzávalókat, lekötötte, ráírta a nevét, majd elvitte a pékhez. Ez, miután péntek délután kivette a frissen sült kenyeret a kemencéből, nem oltotta el a parazsat, hanem betette a sólettel telt cserépfazekakat. Szombaton délben már lehetett menni utána. Ez annakidején általános szokás volt, ma már ez sincs így...
Néhány jellegzetes régi zsidó étel felidézésében Weisz Zelmira néni segít, akit mindenki úgy ismer, mint az egyik legjobb nagybányai háziasszonyt. Felsőbányai születésű, 1957-ben költöztek Nagybányára, miután férjével együtt Magyarlápost, Szatmárt is megjárták. Egymás között románul, vagy magyarul beszéltek. Meséli, hogy valamikor jiddisul is tudott, de már sokat felejtett. Volt ugyan a szomszédban egy nagyon vallásos hölgy, aki gyakran kérte, hogy zsidóul beszéljenek. Csak úgy, gyakorlásképpen, a szülők emlékéért. De alig váltottak egy-két szót jiddisul, máris románra vagy magyarra fordították a beszédet, mert úgy sokkal könnyebb volt...
Zelmira néni már férjes asszonyként, Felsőbányán tanult meg főzni.
– Édesanyám soha nem engedett a fakanál mellé. Dagasztani, azt igen, na meg takarítani és mosogatni is szabad volt. Addig nem is volt gond, ameddig férjhez nem mentem. Egyik nap gondoltam egyet, és mivel nagyon szeretjük a tejfölös bablevest, nekiálltam. A rántást azonban sehogyan sem tudtam elkészíteni, csak arra emlékeztem, hogy kell bele zsír, liszt és víz. Fogtam magam és mindent egyszerre beraktam az edénybe. Hát lett belőle egy jó adag csiriz. Bejött a háziasszonyunk és megkérdezte, hogy mit csinálok, mire én sírni kezdtem. Nagy nehezen kiszedte belőlem, hogy mi is a bánatom, erre elkezdett éktelenül kacagni. Azóta persze rájöttem, hogy milyen könnyű a rántást elkészíteni – mondja nevetve, majd lediktál néhány ételreceptet olvasóink és az utókor számára.
Persze annak, hogy a nagybányai zsidók ma már ritkán élhetnek hagyományos étkezési szokásaiknak megfelelően, nem annyira a feledés az oka, mint inkább a körülmények alakulása.
– Ahhoz, hogy vallásos szempontból rituálisan tudjak étkezni, szükség van például egy sakterre, akinek szabad a húst vágni – magyarázza Káhán bácsi. Vagy nem eszem húsost, hanem csak tejes dolgokat. A legtöbb ünnep alkalmával ezt mindenki úgy oldja meg, ahogyan tudja, húsvétkor azonban muszáj kóser húst enni a zsidóknak. Régen ilyenkor kóser konyha volt: az ételeket külön főzték, külön edényekben tárolták és szolgálták fel. A legközelebbi sakter azonban – aki Berszánfalván lakott – nemrég meghalt, így valószínű, hogy ha szükség lesz rá, Kolozsvárról vagy Nagyváradról kell hozassunk egyet Nagybányára...
***
Nincs – cseng vissza bennünk a szó, ahogy magunkba merülve lassan behajtjuk a hitközség székházának kapuját. Nincs sakter, nincs rabbi, nincs kulturális élet, nincsenek fiatalok, nincsenek gyermekek. Csak öreg emberek, öreg épületek és szaporodó sírhantok vannak, a temetőben.
Nincs. Talán ez a szó jellemzi leginkább ezt a közösséget. Amely pedig – akár az erdélyi szászoké – századokon keresztül a megmaradás, hagyománytisztelet, az életerő, a gazdasági érzék mintapéldájaként gazdagította tájainkat. S amely most már csak arra vár, hogy maga is kaput zárjon, ha majd eljön az idő. Húsz év múlva? Ötven év múlva? Ki tudja?
Zsidók. Jó félévszázaddal ezelőtt még több ezren éltek Nagybányán. Ma, a naptáruk szerinti 5758 évben már alig 10-15-en látogatják a Szombat utcai zsinagóga épületét. Odabent öreg imakönyvek porlanak a padokban, s őrzik múlt és jövendő hallgatag titkait...
Steiner Beatrix és Dávid Lajos
(A riport a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, a MAZSIKE pályázatára készült, 1998-ban)
|
fekvése
kereső
