KŐVÁRHOSSZÚFALU

Kővárhosszúfalu Nagybányától 16 km-re, a Kolozsvár felé vezető úton található.

Kővárhosszúfalu nevét a korabeli oklevelek 1405-ben említik először, Hozyfalw néven, 1475-ben Hwzwfalv-nak írták.

A település a kővári uradalom része volt és a Drágfiak birtoka.

1424-ben a Drágfiak osztozásakor Kővárhosszúfalu a Béltekiek-nek jutott, 1470-től pedig a Drágfiak kapták meg. A Drágfi család kihalta után kincstári birtok lett, és a Kővárvidék része.

A 18. században a gróf Teleki családé lett. A település a gróf Teleki László Gyula uradalmának középpontja volt, a 20. század elején 18 község határában terült el.

A kastély egykori képeslapon

A mai kastély helyé egykor állt régi kastély még Teleki Mihály kancelláré volt, aki többször látta itt vendégül I. Apafi Mihály fejedelmet is.

A mai barokk épület ennek újjáépített változata, Mária Terézia korából.

Várfalszerű kerítés választja el a külvilágtól, és ezt a Telekiekre nem jellemző zárkózottságot mintegy megerősíti a díszes
kovácsolt vaskapu fölötti latin felirat, Gróf Teleki Imre (1782–1848) jelmondata: „qui bene latuit bene vixit” („Aki jól elrejtőzött, jól élt”).

A kastélyban született Teleki Imre leánya, Teleki Blanka (1806–1862), a magyar nőnevelés úttörője. 1846-ban magyar tanítási nyelvű leánynevelő intézetet nyitott Pesten, a mai Szabadság téren. Ez az iskola számít az első olyan magyarországi leányiskolának, ahol szakszerű oktatás folyt. A kiváló tanárok között volt Vasvári Pál (történelem), Hanák János (természetrajz) és Leövey Klára (nevelőnő).

Teleki Blanka

A szabadságharc alatt, 1848 végén kénytelen volt az intézetet bezárni; Leövey Klárával előbb Debrecenbe, Nagyváradra, végül Szegedre menekült. A szabadságharc bukása után részt vett a forradalmárok rejtegetésében. Miután a bécsi rendőrség kezére jutott Teleki Blanka levelezése, 1851-ben Bécsben elfogták, és Pestre, az Újépületbe szállították. 1853-ban a haditörvényszék 10 évi várfogságra ítélte; az ítéletet is az Újépületben hirdették ki. Teleki Blanka Brünnben, Olmützben és végül Kufsteinben raboskodott. Miután 1857. május 11-én amnesztiával szabadult a kufsteini börtönből, többé nem tért haza. Ausztriában, majd Franciaországban élt, a húgánál. Ekkor a menekültek ügyét karolta fel. Párizsban érte a halál.