Fekete felsõbányai júliusi vasárnap 1954-ben

1954. július 4-én, egy felhõs, enyhe vasárnap délután elnéptelenedtek a felsõbányai utcák. A város apraja-nagyja rádiókészülékek vagy a vezetékes hálózat hangszórói elõtt ült, hogy a Svájcban megrendezett labdarúgó világbajnokság döntõjének a közvetítését hallgassa.

Németország-Magyaroszág döntő 1954-ben

Már a döntõ elõtti hetekben, a csoportmérkõzések során mindenkit hatalmába kerített a labdarúgás láza. Még az asszonyok is abbahagyták a pletykálkodást, és fõként a magyar csapat gyõzelmeirõl beszélgettek.

Még nem ért véget a tartományi labdarúgóbajnokság, amikor az egyik csoportmérkõzésen Magyarország az NSZK-val (Nyugat-Németországgal) játszott. A felsõbányai labdarúgópálya szélén és a lelátó mellett hangszórókat állítottak fel, hogy a szurkolók nemcsak a helyi csapat mérkõzését nézhessék, hanem a 8-3-as magyar gyõzelemmel végzõdött mérkõzés közvetítését is hallgathassák.

A döntõben a magyar aranycsapat ismét a nyugat-németekkel mérte össze az erejét. Bizakodva vártuk ezt a mérkõzést, hiszen a vereséget elképzelhetetlennek tartottuk. Egyesek már elõre ittak a medve bõrére, és már a közvetítés elõtti órákban koccintgatva ünnepelték a gyõzelmet.

Amikor Szepesi György, a felejthetetlen sportriporter az örömtõl mámorosan kiáltotta a mikrofonba a második magyar gólt, városkánkban a rádiók felerõsített hangjától zörögtek az ablakok. A gól után felvettem az ünnepi ruhámat, hogy a gyõzelem után azonnal  egy kocsmába  siessek.

Nemsokára következett a hidegzuhany. A németek egyenlítettek, majd a csúszós pályán a befejezés elõtt hat perccel Rahn  belõtte a németek aranyat érõ  gyõztes gólját.

Városkánkban a mérkõzés után néhány percig síri csend uralkodott. Én úgy álltam a rádiónk elõtt, mint egy sóbálvány, majd a fásszínbe rohantam, és a kétségbeeséstõl elvakulva összetörtem egy régi, rozoga széket. Amikor kimentem a házunk elé, vasútállomásunk lobbanékony magyar fõnöke haját tépve szaladt végig a fõutcán. Néhányan vezetékes rádiójuk hangszórójának az összetörésével vezették le haragjukat. Szerencsére a felsõbányaiak nem olyan forróvérûek, mint a brazilok, ezért nálunk senki nem követett el öngyilkosságot.

Másnap a vereségtõl bénult felsõbányai magyar bányászok kevesebb ércet termeltek ki. Az elkeseredett szurkolók a kocsmákban, a fõtéri park padjain, a kuglizóban és annak udvarán idézték fel a ,,második mohácsi vész” eseményeit. Akadtak közöttük csodavárók is. Õk azt állították, hogy a mérkõzést újrajátszák, mert William Ling, az angol játékvezetõ nem ítélt meg a magyaroknak egy szabályos gólt a mérkõzés utolsó perceiben.

- Én még négy évig nem akarok meghalni, mert remélem, hogy a következõ világbajnokságon a magyarok viszik haza a kupát - mondta egy 71 éves bányász.

A nyugdíjas 10 év múlva halt meg, de a magyar válogatott gyõzelmét a világbajnokság döntõjében akkor sem érte volna meg, ha még 60 évet élt volna...

Boczor József

(Bányavidéki Új Szó)