Mikola András: Színek és fények (24.)

A társasághoz tartozott Fényes László is, aki szocialistának vallotta magát. Az 1914-es háborúban a szerb harctérrõl, ahol mint haditudósító a katonákkal együtt a lövészárkokat bújta, Az est részére ragyogó tollal megírt riportokat küldött.

Nem a háborút dicsõítette, hanem az embereknek ebben a szerencsétlenségben tanúsított páratlan és értelmetlen hõsiességét írta meg. Én egy kedves muzsikuscsaládnál ismerkedtem meg vele. Jóval fiatalabb voltam, mégis barátságába fogadott. Egyik budapesti utam alkalmával úgy hozta a sors, hogy nem volt szállásom. Megtudta, meghívott hát, aludjak nála. A Royal szállodában lakott, pótágyat vettetett, s amíg alvásra került sor, elbeszélgettünk. Családi körülményeim iránt érdeklõdött, megkérdezte, kik a szüleim s mi a foglalkozásuk. Amikor megmondtam, hogy tanítók, hangjában mély csalódással felelte:

- Azt hittem, parasztok...

Így felelt volna meg elképzelésének.

Különben találkoztam olyanokkal, akik Munkácsy világhíre után azt képzelték, a festõnek, ha valaki akar lenni, az asztalosinasságon kell kezdenie vagy más romantikus ipari pályán. Párizsban találkoztam egy Kopilovics nevû festõvel. Borbély volt, s valamelyik bánsági apát fedezte fel, hogy nagy festõ lesz belõle. Bõkezû támogatással Párizsba küldte tanulni. Nem néztem ki belõle semmiféle komoly képességet sem a festésre, sem a mûvelõdésre. Festettem róla egy arcképet. Õ szombat és ünnepnapokon, eredeti foglalkozásához megfelelõen, kisegítõ munkát vállalt valamelyik borbélymûhelyben, melyet órabérrel fizettek.

Akkori sanyarú sorsomban azt találtam mondani:

- Milyen jó magának, hogy tud egy kis mellékkeresetre szert tenni.

Azt válaszolta:

- Miért nem ment borbélynak?!...

Az sem utolsó dolog, mikor egy vidám Szatmár vidéki társaságba keveredtem, s a bort erõvel tukmálták belém. Szabadkozásomra a vendéglátó gazda így szólt:

- Hát micsoda festõ maga, ha még inni se tud!

Ilyen híre volt a festõnek!...

(Bányavidéki Új Szó)