A Nagybánya környéki régészeti leletekrõl

(egy várostörténeti tanulmány bevezetõje)

Az Avas, Gutin és Cibles vulkánikus hegyláncok délnyugati lábánál a XIII. század második felétõl kialakult bányatelepülések a föld felszíne alatt húzódó érctelepek meglétének köszönhették létüket.

Az ebben a térségben megtelepedett emberi közösségek kialakulásáról, munkájáról és életfeltételeirõl szóló elsõ írásos emlékek csupán a XIV. század harmadik évtizedétõl kezdve maradtak fenn. Ezért még a XIX. század elsõ felének történészei is biztos és hiteles adatokkal csupán ettõl az idõtõl kezdõdõen rendelkeztek és a korábban megtörténtekrõl csupán a szájhagyományokból vagy az elvont számítgatásokból, találgatásokból összetákolt fejtegetésekkel éltek.

Változást ezen a téren a régészet hozott. Az 1904-ben megnyílt elsõ nagybányai múzeum is még csupán az alkalomszerûen talált eszközök és pénzleletek összegyûjtésével és kiállításával törõdött. Gyakorlatilag még több, mint egy félévszázadnak kellett eltelnie, amíg az 1950-60-as évek tartományi, majd 1968 utáni helyi megyei múzeum szervezésével és irányításával, a tudományos alapokra helyezett ásatások, a régi korokra visszamenõen is gazdag leletanyagot tárjanak fel és ezeket közleményeikben is közismertté tegyék. Ezek számbavétele nyomán ma már ismeretes, hogy Nagybányán, illetve ennek közelében, a kõkorszak idejétõl kezdõdõen, a réz, bronz és vaskorszak embere bizonyítottan megfordult, helyenként huzamosan is élt és maga után gazdag nyomokat hagyott.

A pattintott kõkorszak idején, a Nagybányától tíz kilométerre nyugatra fekvõ BUSÁGI DOMBON – ahonnan a távolabb elterülõ Zazar-, Lápos- és Szamosmenti térségre nyílt kilátás – a felsõkõkorszak kezdeti és végsõ szakaszában itt megfordult õsemberek 70-80 cm vastagságot is elérõ rétegekben hagyták ittlétük tanubizonyságát azokban a kõeszközökben és az eszközök pattintása közben keletkezett kõszilánkokban, amelyek száma korszakonként 2026 illetve 2554 darab. Tipológiailag az anyag két különbözõ korszakhoz: az elsõ a felsõ paleolitikum kezdeti, a második pedig a paleolitikum utolsó szakaszához tartozik. Az ásatásokat 1970 és 1971-ben irányító Maria Bitiri és Marin Cârciumaru, az itteni leleteket egy, az Avas medencében talált régészeti anyaggal tekinti legközelebbi rokonságban lenni.

A Nagybánya és Felsõtótfalu között, az elsõ világháború idején talált lyukasztott kõbaltáról, az ILOBÁN talált csiszoltkõkorszakból származó kõbaltákról, a XX. század eleji múzeumi leltárak már bizonytalan körülmények közt talált leletekrõl számolnak be. Ugyancsak bizonytalan az eredete annak a rézbaltának is, amelyet 1877-ben Nagybánya környékén találtak. Ez utóbbit a szakember a Székely-Nádudvari tipussal azonosítja.

A fennebb jelzett csiszoltkõkori, majd rézkori, Nagybánya környékén talált leletekhez képest a bronzkori anyag száma sokkal gazdagabb. Az ILOBA RÉGI FALU elnevezést viselõ határban, 1864-ben feltárt bronz raktárral már a régebbi magyar nyelvû szakirodalom is foglalkozott. Nagybánya északnyugati dombvonulata alatt, az 1966-ban épült TBC-kórház néven ismert épület alatt és elõtt Kacsó Károly 20 cm vastagságú, egyetlen sávban húzódó, a felsõszõcsi kultúrához tartozó bronzkori cserépmaradványokat tárt fel. SZAKÁLASDOMBON (Dumbrãvita) késõbb 4 Taria tipusú késõbronzkori fülbevalót találtak. A várostól délkeletre fekvõ TÕKÉS (Grosi) határában, az „Între pâraie” (Patakok között) nevû határban 2001-ben egy, a felsõszõcsi kultúrához tartozó bronzkori település lehetséges nyomaira bukkantak.

Ezeknél azonban sokkal nagyobb azoknak a leleteknek a gyakorisága és történelmi értéke, amelyeket HAGYMÁSLÁPOS (Lãpusel), KISBOZONTA (Bozânta Micã) és ZAZARFALU (Sãsar) határában végzett ásatások, építkezések vagy egyszerû terepkutatás nyomán a már fennebb említett Kacsó Károly, valamint Ioan Stanciu vezetésével tártak fel és amelyek közül egyesek a bronzkortól kezdõdõen, római és népvándorlás kori leletek „szomszédságából” vagy ezek alól lettek feltárva. A félreértések elkerülése miatt eleve hangsúlyozandó, hogy az alább jelzendõ helyeken mindenütt csupán ideiglenes, idõszakos megtelepedésekrõl lehet szó.

Ilyen jellegû leleteket tárt fel Stanciu KISBOZONTA északnyugati szélén, a „Grind”-nek nevezett helyen. Erre a rétegre telepedett késõbb, a már idõszámításunk utáni III.-IV. századból eredõ cserépedény maradványokat hagyó közösség, amely helyen utóbb VII-VIII. századból eredõ, sokkal primitívebb készítésû, szláv jellegû anyagot leltek a régészek. Ennek a lelõhelynek a közelében, a helyiek által ma „Unchiul Popii” (Pap nagybácsi) néven ismert helyen ismét késõbronzkori cserépmaradványokat tártak fel, amelyek a III-IV., valamint valószínûleg a VII-VIII. századból való edénymaradványokkal keveredtek. A jelenlegi HAGYMÁSLÁPOSI (Lãpusel) vasútállomástól északkeletre, a „Ciurgãu” (Csorgó) nevû határrészen felszíni kutatások és ásatások szintén bronzkori és ezek felett, idõszámításunk szerinti elsõ évezredben ideiglenesen megtelepedett, más közösségek lakás és kemence maradványait, valamint halászati hálók merülését elõsegítõ, égetett agyagtömböket tártak fel. Ezen belül a kora középkori anyag is két külön korszakra tagozódik: a kutatók az elsõt a VII. század közepére, a másodikat pedig a VII. század végére és a VIII. század elsõ felére helyezik. Ezeket a korai szlávok, illetve az avarok maradványaiként tartják számon.

A térképen Nagybányához még közelebb található ZAZAR falu vasútállomásához közel, a Lápos folyó északkeleti teraszán, a helyiek által Dâmbul Morii (Malomdombnak) nevezett helyen 1989 tavaszán, a már említett I. Stanciu felszíni kutatásokat végzett, ahol egy csiszoltkõkorszakból származó balta mellett gazdag bronz és a közép-Halstatti kultúrához köthetõ edénymaradványokra, valamint koraközépkori cserépleletekre bukkant. Ásatásokat itt még nem végeztek.

Ezen összefoglaló befejezéseként egy, a Georgeta Maria Juga és S. Iosipescu által 1987 és 1988-ban, az 1954 óta a városhoz tartozó BORPATAKON, (a XIX. század végi térképeken VÁRHEGY néven szereplõ helyen) feltárt vármaradványról kell szólnom. A kutatók a Zsófia és a Borpatak völgyek által határolt, a tengerszinthez viszonyított 441 méter magas, három oldalról meredek és nehezen megközelíthetõ hegy tetején, egy négy bástyával és három árokkal határolt területen település nyomaira bukkantak, melynek korát a XIII-XV. századokra datálták. Az ásatás nyomán fémeszközöket (szegeket, fémkapcsokat, késeket, csáklyákat), üveg és cserépmaradványokat, egy IV. Béla magyar király idejében vert ezüst pénzt, csontokat és megmunkált kõdarabokat találtak. A XX. század elsõ évtizedében a nagybányai Kereszthegyi bánya egyik vezetõje, Ketney Mihály a borpataki bányászatról írott munkája kapcsán már járt a helyszínen és a vár területén két bányaakna nyomait vélte felfedezni, ahol vésõvel és kalapáccsal dolgoztak. Az erõdítményt õ avarkorinak tekintette és az itt talált bányászati tevékenységgel kötötte össze. A Várhegy mélyében, még 1956 körül is, a környék lakossága rég elrejtett kincsekrõl beszélt és ennek megtalálása érdekében, engedély nélküli, szakszerûtlen kutatásokat is végeztek. A helyi lakosok közül egyesek a Várhegy elnevezés mellett ezt LISZIBONA HEGYE néven is ismerték. Ez a név pedig a XVI. század végi, XVII. század elsõ felének, a nagybányai és felsõbányai bányászatát bérlõ és irányító családjához röpít bennünket. De az sem kizárt, hogy a Ketney által sokkal korábbi századokra értelmezett borpataki bányászati tevékenység a családalapító Gerardus Lisibonahoz vagy leszármazottjaihoz kalauzol bennünket. Az itt felmerült kérdések megválaszolásához a jövõ kutatásai adják meg a feleletet!

Balogh Béla

ny. levéltáros

Bányavidéki Új Szó