Mikola András: Színek és fények (15.)

Mint említettem már, az iskolában intézõ (massier) voltam, s én vettem fel a modelleket. Egy napon ötven éven felüli, csontos, izmos férfi jelentkezett modellnek. Gondoltam, tanulmány céljára megfelel majd. Felfogadtam. A hét folyamán, amíg modellt állt, elbeszélgettem vele. Megtudtam, hogy olasz származású, meggyõzõdéses anarchista.

Hévvel fejtette ki elõttem nézeteit a társadalom átalakításának szükségességérõl, az ehhez vezetõ módszerekrõl, melyek között kimagasló egyéniségek meggyilkolása is szerepelt.

A hét vége felé, amint a modellálláshoz ledobta ruháit, lábszárán kék foltokat vettem észre, láttam, hogy zúzódásokat szenvedett. Megkérdeztem, mi történt. Röviden elmondta, hogy egy megvadult és elragadott fogat lovait fékezte meg. Másnap az újságban olvastam a hely, utca, név feltüntetésével, milyen hõsi határozottsággal vetette magát a lovak elé. Sikerült elkapnia a kantárszárat, s megfékeznie a megvadult állatokat. Egy és ugyanazon emberben milyen ellentétes gondolatok és indulatok lappanganak...

Párizsi tartózkodásom alatt a nyomor legsötétebb és legváltozatosabb formáit kellett elszenvednem, és ugyanakkor a másokét is látnom. Az idõ múlásával persze elfelejti az ember azt, ami kellemetlen, nehéz vagy fájdalmas, mint az operált beteg, aki, ha túl van rajta, elfelejti fájdalmait. Így én sem beszéltem errõl soha. Egy-két velem baráti viszonyban álló festõ tudott csak róla, és amikor hazajöttem, a késõbb érkezõ magyaroknak mutogatták a Bon Coint:

- Na, itt lakott Mikola!

Fordult azonban úgy is, hogy a Bon Coin is drágának bizonyult, még kisebb helyre kellett költöznöm, a nyomor, a szegénység utcáiba. Így költöztem ki egy ízben a külváros olyan utcájába, ahol már csak emeletes vagy földszintes házak sorakoztak egymás után, s a közeli vendéglõ elé szamarat kötöttek ki csábító ígéretül, hogy holnap õ áll majd az étlapon!

Itt keresett fel egy ízben Hatvany Ferenc, a dúsgazdag festõ és mûgyûjtõ, aki meghívott vacsorára, melyen Vadász Miklós rajzoló, Basch Andor és Kandó László festõk vettek részt. Vita folyt Cézanne mûvészetérõl. Vadász Miklós valami gúnyos megjegyzést tett, mire olyan vasvillaszemekkel néztem rá, hogy mint Basch Andor késõbb elmondta, attól tartott, rögtön megverem.

Hálátlan lennék, ha elhallgatnám Hatvany Ferenc mecénás támogatását, aki késõbb egy ízben ezer koronát küldött nekem spontán elhatározásból. Ugyanazon családból két mecénás hajlamú ember: testvérbátyja, Lajos, Ady Endrének volt a mecénása.

Az enyémhez hasonló viszonyok miatt költöztettük ki a perifériára Brummer barátomat is. Kollégánknak, aki a szigeti Back-malom tulajdonosának segítségével élt Párizsban, s viszonylag jó helyzetben - éves lakásban lakott -, haza kellett utaznia. A lakbért hónapokra elõre rendezte, s hogy ne álljon üresen, átadta Brummernek, aki örömmel foglalta el, annyival is inkább, mert a közeli tejesboltos, ahol a tejkontót addig pontosan fizette, nem vett tudomást a bérlõ személycseréjérõl, és hónapokon keresztül minden reggel az ajtóba tette a literes üveget tejjel, süteménnyel, akkori párizsi szokás szerint. Brummer rendesen beszedte az üveget és kitette az üreset. Néha mi is segítettünk neki!

Az idõ haladtával felgyûlt a lakbér is, a tejkontó is, Brummer lába alatt forró lett a talaj. Kerülte a találkozást a házmesterrel, a tejessel. Végül is haditanácsot tartottunk, el kell költöznie, mielõtt kitör a botrány. Egy este tolókocsit kerítettünk, a szomszéd ház elé állítottuk, nehogy gyanút keltsünk, s szegényes csomagját a félhomályban levittük, hogy elkerüljük a házmester árgus szemeit. Sikerült. Aztán nekiláttunk, s toltuk ki, messze a perifériára. Szegényes külsejû egyemeletes ház elõtt álltunk meg, melyet Brummer már elõzõleg kinézett, s ahol két mûterem volt egymás mellett. Amint a gyér világítás mellett a csomagot cipeltük, kinyílt a szomszédos mûterem ajtaja, s az ajtóban alacsony termetû, töpörödött, borvirágos orrú emberke jelent meg, ellenõrizvén, ki lesz új szomszédja. Megismerkedtünk. Rousseau le Douanier volt... Nem sokkal késõbb világhírre tett szert.

Ki volt ez a festõ? Egyszerû finánc, kishivatalnok, onnan nyerte melléknevét: le Douanier - a vámõr. Neve elsõ ízben akkor került a mûvészeti köztudatba, amikor a Salon des Independents-ban kiállították egy képét. A képet magam is láttam. Ha jól emlékszem, abban az idõben Németország és Franciaország között már kiélezõdött a viszony, s ez az egyszerû lélek úgy próbálta a feszültséget feloldani, hogy Poincarét és Vilmos császárt meztelenül festette le, amint egymással birkóznak. A kép diplomáciai intervenció tárgya lett, s néhány nap múlva a francia kormány elrendelte eltávolítását.

Az 1914-1918-as háborúban - gondolom - nem egy közkatona nem bánta volna, ha így oldják meg a viszályt. Késõbb ez a festõ õszintén primitív, dekoratív képeket festett, életmûvét az egész világon ismerik. (folytatjuk)

Bányavidéki Új Szó