A máramarosi magyar fiatalok és Európa

Előadássorozat magyarságtudatról, karrierépítésről és helybenmaradásról a megye magyar tannyelvű líceumaiban.

2018. szeptember 24-25-én, a megye két magyar tannyelvű intézményében, a  nagybányai Németh László Elméleti Líceumban  és a máramarosszigeti Leöwey Klára Elméleti Líceumban tanuló  10-12. osztályos diákok rendhagyó lehetőséget kaptak arra, hogy  megismerkedjenek az önmegismerés lehetőségeivel, illetve azzal, hogyan lehet hatékonyan olyan, a személyiségüknek megfelelő szakmát választaniuk, amelyet kedvelnek is majd... Az érdekes és értékes előadások folyamán, a diákok szakemberektől kaptak ötleteket és információkat ebben, a jövőjük szempontjából rendkívül fontos témában. A Turul-Sas Hagyományőrző Egyesület által szervezett programot a Bethlen Gábor Alap támogatta.

A „Máramarosi magyarként Európában – származás, érvényesülés, identitás”című  előadássorozat – mely a  „Keresd velünk a választ!” jelmondattal bátorította cselekvésre a népes diákhallgatóságot – Veres Annadoktorandusz, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem (B. B. T. E.) Pszichológia és Neveléstudományok Kara előadó tanárának előadásával vette kezdetét, aki - karriertanácsadóként – arról beszélt a diákság előtt, melyek a pályaválasztás és  karrierépítés helyes technikái, és hogyan választhat a diák olyan szakmát magának, amelyben sikeres lehet.

Előadása során, olyan fogalmak kerültek tisztázásra, mint: mit is takar az életút-ábra, az életpálya-felépítés, mit jelentenek az olyan, alapvetőnek mondható fogalmak, mint a „karrier”, a „személyiség”, az „attitűd”, és azt is megtudhatták a diákok, hogy melyek a  (helyes) pályaválasztás fontosabb szempontjai. „El kell fogadnunk, hogy dönthet „rosszul” az ember!” – hangzott el az előadásban – és ilyenkor profilt kell váltanunk. Az is kiderült, hogy melyek a lehetőségek egy fiatal számára arra, hogy saját maga irányíthassa karrierje alakulásának módját, illetve: a bizonytalankodó diáknak, MI és KI segíthet neki a JÓ DÖNTÉS meghozatalában? Mint kiderült, a 21. században már elemi szükséglet lett a „több lábon állás” fogalma, s – ösztönzésként – elhangzott a bátorítás: „Merjünk többféle dolgot csinálni!” , majd a jelenlévők egy tájékoztató jellegű, önismereti kérdőívet tölthettek ki.

Ezt követően, Saitos Norbert nagybányai vállalkozó mutatta be, milyen út vezetett a második generációs „némethlászlós”-státustól a kolozsvári egyetem energetika szakáig, és hogyan lett villamosmérnökből sikeres magánvállalkozó. 

Részletesen ismertetve a személyes sikeréhez vezető utat, rögtön az elején föltette hallgatóságának a kérdést: „MI A SIKER?”, majd azt is elárulta, milyen olvasmányok és információk segítették őt ahhoz, hogy erre az igen fontos kérdésre választ kaphasson. A diákok megismerkedhettek a siker „képletével” is, melyet az előadó részletesen elemzett, annak működésével, gyakorlati elemeivel, valamint azzal, hogy – átlagosan hány alkalommal próbálkozik valaki egy ötlet megvalósításával.  A célok fontosságán, és ezek valóra váltásának módján kívül, szó esett még a „HOGYAN?” – ról, mint „varázsszóról”, az egyensúly megtalálásának valódi kihívásáról, valamint a sikeresség legfőbb követelményeiről. Külön szó esett a Brian Tracy kanadai szónokkal való személyes találkozásról is, melynek az előadó különös jelentőséget tudajdonít, hiszen – mint mondta – könyveit olvasva nagyon sok segítséget kapott önmegvalósítás és karrierépítés terén. Saitos Norbert – aki néhány sikerkönyvet is bemutatott a diákoknak – egy ismert székely író még ismertebb mondatával zárta előadását. Tamási Áron (1897-1966) gondolata a következőképpen hangzik: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!” (Az „Ábel a rengetegben” című regény szállóigévé lett zárómondata.) 

Harmadiknak, a Németországban élő Andreicuț András  küldött videóüzenetet, akinek a nagybányai Németh László Elméleti Líceumból – három év kommunikáció-szak után – egy diplomával a zsebében, a bajorországi Münchenbe vezetett az útja. Elmondta: öt éve van kint, ez idő alatt masszőrként és pizzafutárként is dolgozott. Bár három éven belül házat sikerült vásárolnia, és meg is nősült, mégis úgy érzi: nem tudja megszokni a kinti létet, mert nem érzi otthon magát az idegen földön, ezért – bár, saját bevallása szerint, nem egyszerű a hazatelepülés, és – mint elmondta – ezt csak az tudja igazán, aki ott van – 2-3 éven belül hazatelepülnének, mert „magyarnak lenni, Erdélyben – JÓ!” Megosztotta hallgatóságával azt is, mennyi minden köti őt a szülőföldhöz (gyermekkor, „némethlászlós”-évek, valamint – kedvenc tantárgyaiként – a történelem és az irodalom) nagyban fejlesztették őt – szakmailag is...! Mint mondta, sokan élnek és dolgoznak  kint a honfitársaink közül.

           A következő előadó Vékony Roland apahegyi református lelkész volt, aki „németlászlós” diákként a Schönherr Gyula Történelem Kör elnökeként is tevékenykedett annakidején. Nős, egy kislány édesapja.

„Isten jelenléte a modern korban” című előadását a lelkipásztor is a „siker” fogalmának elemzésével indította, mely – mint mondotta –  egy látható, valamilyen tevékenységhez köthető, újabban pedig, a közösségi hálón aktívan lekövethető (fényképek, bejegyzések széleskörű megosztása révén) folyamat. Mint elmondta, osztálytársával, Pál Norberttel együtt rendőr akart lenni, aztán – végül – mégis lelkipásztor lett, dacára annak, hogy tudta: rendőrként kereshetett volna többet...

A korszerű gondolkodású, fiatal lelkész véleménye szerint, „a tradíciókat, a régit át kell vinni a mába, Istent át kell hozni a jelenbe.” Mint mondotta, az  értékeket kell áthoznunk a múltból. Az értéket úgy kell „csomagolni”, hogy az eljuthasson az emberekhez – fejtette ki a lelkipásztor, említést téve a szkeptikus magatartásról, egyszersmind hangsúlyozva, hogy a fiatalok nagyon jól tudják, melyek a hiányosságok az egyházon belül. Az egyik fő probléma a keresztyén ember szomorúsága –  még a templomi istentisztelet ideje alatt is –, melyet egy kedves, ám tanulságos kis történettel, a kisgyerek és a szomorú szamár történetével „szemléltetett”, kihangsúlyozva, hogy Jézus a vidámságot, nem pedig a szomorúságot hagyta ránk. Eredményként tálalta a hallgatóság előtt az adatokat, melyek szerint, a 130 fős gyülekezetéből 12 fiatal jár ifjúsági bibliaórára. „Változtatni kell a régi dolgokon!”– hangsúlyozta a fiatal lelkipásztor, majd – a krisztusi  Ige szellemében – „Vegyétek fel az én Igámat, és meg fogtok nyugodni!” – másodmagával – „kellék” segítségével mutatta be, mit is jelent Kirisztus követése. Ha együtt hordozzuk, a teher könnyebb! – mondotta, hangsúlyozva, hogy a keresztyénségnek ma is ez (lenne) a lényege, mert ma is erről szól: együtt hordozva – Krisztust hordozva – könnyebb a terhek cipelése, mert Krisztus átvállalja a terheidet! A „türelem” fogalmát különböző gabonaszemek földbe való elültetésével szemléltette az előadó, melyeket hiába locsoltak meg mindjárt a művelet elvégzését követően, azok – nyilvánvalóan – nem kel(het)tek ki azonnal...! Fölvetődött a kérdés: „Érdemes-e csinálni?” A lelkész viszont más példát is hozott: a bambuszfáét, amellyel elültetését követően, négy  éven át semmi sem történik, ám utána kihajt, és a 16 méteres magasságot is eléri – mindössze fél éven belül...! Következtetés: „MÉGIS érdemes csinálni!” A hibákat meg kell mondani! – hagsúlyozta a lelkész, kiemelve az alázat, a kitartás, valamint  kompromisszumkészség nélkülözhetetlen fontosságát arra az esetre, ha a gyülekezet lelkipásztora esetlegesen nem nyitott az újítások, a változ(tat)ás irányába, hangsúlyozva, hogy mindent EGYÜTT kell intézni, mert sok ember BÁRMIT ELÉRHET! Végezetül, egy különvéleményt fogalmazott meg, amely szerint: „ Ne  a kívülálló kritizáljon; az illető előbb kapcsolódjon be a tevékenységbe, melyet „rossznak” tart, és azután beszéljen, hiszen: a lényegre kell figyelni!”

A nagybányai előadássorozat utolsó előadója Balogh Brigitta Sarolta nagybányai etnográfus volt, aki – egykori „némethlászlós”-ként – a B. B. T. E. hallgatója lett, ott szerzett oklevelet. Előadásának címe: „Nemzet és európaiság - mit jelent máramarosi magyarnak lenni Európában?” 

Előadását a „nemzet”fogalmának meghatározásával indította. Szó esett arról , hogy az európaiság nem azonos a Európai Unióval. A társadalom gyakrabban tudja meghatározni, hogy mi jobb az egyénnek, fordítva ez ritkábban történik meg – hangzott el. A család fogalmának újradefíniálása, a multikulturalizmus, az „örök béke”, a multilaterializmus, a bevándorlás, a nagyobb hangsúly az egyéni jogokon, családbarát törvények és politika – mindezekről, mint az E. U. által megkövetelt dolgokról esett szó, szemben azzal, hogy – valójában – MIT IS JELENT EURÓPAINAK LENNI? Ebben a vonatkozásban, a történelem, az európai múlt, a hagyományok, az európai örökség kerültek szóba, valamint az, hogy milyennek látszik a világ – Európából nézve, de ugyanebben a vonatkozásban lett megemlítve a továbbörökített civilizáció és kultúra, az európai kultúrkör, valamint a kereszténység és a hit, mint az európaiság jellemzői.

Az Európai Unió vonatkozásában, az előadó olyan fogalmakról tett említést, mint a gazdasági és politikai unió, egységes piac, egységesített jogrendszer, az áruk, szolgáltatások, és a tőke szabad áramlása, az euró-zóna (közös pénznem), valamint a schengeni övezet fogalma – a határőrizet felszámolása...

Megvizsgálásra és megvitatásra került az, hogy mit adhat – külön-külön – az embernek, az állampolgárnak a NEMZET, mit (az) EURÓPA(I UNIÓ), és mit a KÖZÖSSÉG?

Elhangzott: „Elhitették velünk, hogy tudunk érvényesülni, de kell lennie egy kitűzött célnak, és egy eszköznek is, amely által elérhetjük ezt a célt...!”, majd az előadó az érvényesülés alapvető „hozzávalóit” vázolta, a magunk elé kitűzött céltól, a siker eléréséig, szót ejtve a közösségekről, azok etnikai és generációs összetételéről, valamint a család fogalmáról és a hit kérdéséről is...!

Az előadás végén a nemzet, illetve az ehhez való tartozás, valamint az európaiság fogalma kerültek kielemzésre, illetve annak kérdése, hogy mennyire része az énünknek a nemzet, és mennyire (lett) része az európaiság?

„HAGYJ LENYOMATOT TE IS!”– szólt – mintegy bíztatásképpen – az előadás utolsó, megszívlelendő mondata...

Másnap, a Gutinon túl, a máramarosszigeti Leöwey Klára Elméleti Líceumban zajlott le ugyanaz a programsorozat – részben más, helybeli illetőségű előadókkal, részben pedig olyanokkal, akiket a nagybányai diákság is láthatott és hallhatott.

Elsőként, ott is Veres Anna doktorandusz, a kolozsvári B.B. T. E. Pszichológia és Neveléstudományok Karánakelőadó tanára lépett a diákság elé a Nagybányán már megismert előadásával, ezt követően pedig dr. Sarkadi-Csiszár Levente orvos előadása következett, aki elmondta, hogyan került Máramarosszigetről a marosvásárhelyi Orvosi- és Gyógyszerészeti Egyetemre. Mint elmondta, számára pillanatnyi döntés volt, hogy magyar nyelven szeretne továbbtanulni az orvosin. Szólt azokról az alapítványokról, amelyek az egyetemi hallgatók segítségére lehetnek Marosvásárhelyen, majd elmondta: az orvostanhallgató könnyen elérhet a 6. év végére úgy, hogy nem tudja, hol is fog majd dolgozni? Ő maga, tanulmányai végeztével, 12 évig élt még Marosvásárhelyen, ahol megismerkedett későbbi feleségével, aki angol szakos tanárnő, ám – miután úgy alakult a helyzetük, hogy nem maradhattak ott – inkább Máramarosszigetet választották lakóhelyükül, mintsem elhagyják a szülőföldet. 

Szó esett a magyar orvosok hiányáról:  a magyarlakta vidékeken nincs elegendő magyar, vagy magyar nyelven is értő orvos, ami lényegesen megnehezíti a  magyar páciensek helyzetét, mert nem minden esetben tudnak anyanyelvű tájékoztatást, tanácsot kapni, sokan még a panaszukat sem tudják egészen pontosan elmondani román nyelven... Az előadó elmondta: ő – bár minden esetben először román nyelven szólítja meg betegeit –, amennyiben kiderül, hogy a páciens magyar anyanyelvű, nyilvánvalóan magyar nyelvre vált át...

A külföldi munkavállalásról szólva, kijelentette: amikor az orvos elmegy külföldre, mindig a szakvizsgával vannak gondok.  Nem mindenkinek van „sikersztorija”, csak éppen nem beszél arról, hogy neki éppen nem jött össze az, amire számított! Ameddig nem rezidens valaki, „nincs felelősség, de van pénz” – hangzott el.

Sarkadi-Csiszér doktor arról is szólt, hogy ő már a  3.-4. évben gondolkodni kezdett a „Hogyan tovább?” – kérdésén. Arról is szólt, hogy az egyetemen csak az előadások zajlanak magyarul, a szakmai gyakorlat – és a szakvizsga is – már román nyelven folyik (ami – mint mondta – inkább a székelyföldi kollégáknak jelent nagyobb gondot), a magyar szakkifejezéseket pedig meg kell tanulni...  A rezidensképzésről szólva, elmondta, hogy a román egészségügyi rendszer „deficitje” az, hogy nem fektetnek hangsúlyt a rezidensek komoly képzésére: kórlapok kitöltésével, és más hasonló feladatokkal bízzák meg őket, a szívsebészeten például még a műtő közelébe sem engedik őket... Azt is kiemelte, hogy amikor első-másodéves volt, nem értette, miért nem maradtak a szakorvosok azokon a svédasztalos állófogadásokon, amelyeket egy-egy gyógyszergyár képviselőinek látogatása alkalmával rendeztek? Később viszont rájött, hogy legtöbben inkább hazamentek a családjukhoz...

Ezt követően, Fekete Anita tanítónő és Orosz Krisztofer Levente római katolikus hitoktató – a Leöwey Klára Elméleti Líceum  egykori diákjai (osztálytársak) következtek az előadók sorában. Fekete Anita arról beszélt, hogy már kiskorától kezdve tudta, mi is szeretne lenni. Tanulmányait végig magyar nyelven végezte – a B. B. T. E.-n is... Mint mondta, kissé fura volt visszajönnie – címzetesként – a Leöweybe, azok közé a tanárok közé, akik őt is tanították, de sohasem vágyott máshová menni Szigetről, hiszen vallja: „Semmi sem lehetetlen, csak tenni kell érte!”

Orosz Krisztofer Levente azzal indította beszámolóját, hogy mekkora büszkeséggel tölti  el őt az a tudat, hogy ott lehetett az önálló magyar líceum indulásának időszakában, amikor sok diák vállalt önkéntes munkát az iskoláért, s a két gyermeke szintén az iskola tanulója lett...

– Sok tanár – érettségi után a szülők is – azt mondták nekünk: „Igazán  jól akkor fogsz tudni érvényesülni, ha elhagyod a várost, és külföldre mész dolgozni!” Amikor Kolozsvárra, a Teológia-Szociális munka szakra kerültem, folyamatosan tapasztaltam, hogy ez nem minden esetben van így! A négy év után, nyolc évet dolgoztam még Kolozsváron, ott ismertem meg a későbbi feleségem is, akivel összeházasodtunk, és Máramarosszigetre jöttünk. Így, a feleségem is közelebb került szülővárosához, mivelhogy szatmári származású... Kolozsvár egy „vagány város”, ahol „van élet”, de az élet hozza magával a nehézségeket is: itthon lett lakásunk, ám  Kolozsváron ez elérhetetlen lett volna számunkra. A családos embernek jobb hazaköltöznie. Nemcsak egy nagyvárosban létezik élet! – mondta Orosz Krisztofer Levente, aki nem bánta meg, hogy hazajött, hiszen gyermekkorától kezdve, szorosan kötődik Szigethez, ahol – szerinte – lehet boldogan élni...! – Fiatalon, más az életszemlélete az embernek. Sokan hiányolják az itthoni lehetőségeket, holott: az E. U.-ban vannak pályázati lehetőségek! Azt javaslom a fiataloknak, hogy merjenek helyben vállalkozni, mert a jövő az ő kezükben van! – zárta előadását Orosz Krisztofer Levente, majd Andreicuț András korábban,  Nagybányán is megtekintett videóüzenetét követően, Balogh Brigitta Sarolta nagybányai etnográfus tartotta meg – ismételten – korábbi előadását.

                                                                                                                                                                                             (eszelzé)