Karácsony Benő: Hogyan lesz a papból fazekas. Betérünk egy régi cukrászdába

| Vélemények 0 | Nyomtatom | A+ | A-

(részlet a A megnyugvás ösvényein című regényből)

ESŐS hét jött, elakadt a munka. Idézőt kaptam a büntetőbírósághoz, hogy feleljek ama lopásért, amelyet a báró kárára elkövettem.

- Aztán, ha mindjárt ott tartanának - búcsúztam háznépemtől -, egy váltás fehérneműt el ne felejtsen Veron behozni nekem.

A Nagy Főnök meghökkent, de Veron mosolya mégis megnyugtatta.

- S aztán: a kétfogú embertől kapok még valamit. A pesti műkereskedőnél is van még néhány munkám. A kacsákat azonban csak végső esetben szabad megenni.

A nagy cuppanásban, csobbanásban autóbuszra ültem. Ördög vigye a tökéletlen báróját, káromkodtam el magam, amikor az autóbusz felfordult velünk egy csúszós lejtőn, s én egy kosár tojásra zuhantam, annak is ilyen esős időben jut eszébe pereskedni. S a tetejébe még el sem mondhattam a bíróságon, hogy milyen tökkelütött bolondnak tartom a bárót, mert a tárgyalást rögtön elnapolták, mihelyt a személyi adataim bemondásánál kiderült, hogy Felméri Kázmér vagyok s nem Felszegi Kázmér, aki ellen a báró lopás vétsége és járulékai miatt a feljelentést megtette. Hiába erősítgettem, hogy a szóban forgó tettes nyilván én vagyok, a báró csak jellegzetesen fittyet hányt nevem egynéhány betűjének, a bíróság nem fogadta el a vádat, amelyet magam ellen kovácsoltam, s a tárgyalást elnapolta. S ott álltam a nagy zuhogásban, mint elnapolt tolvaj, s a folyosón a fövő gubák között hallgattam a bírósági szolgát, aki a sok tettes nevét kikiáltotta. Sokan vagyunk, úgy látszik, akik a magántulajdon, a becsület, a családi állás s a hatósági közegek ellen kihágunk. Az eső csobogott a városka főterén, s a Fedőcserép és Alagcsőművek tornya szinte ködbe hanyatlott. Szörnyen untam magam, s ez több volt, mint amit a bárónak meg tudtam volna bocsátani. Szerencsére, amikor a kisvasúttal hazaértem, majdnem a Póli karjai közé buktam. Minthogy az eső még mindig esett, elfogadtam az invitálást s betértem szárítkozni a konyhába. Póli özvegy bátyja gyerekeit gondozta.

- No, Póli - néztem meg, amikor kiügyeskedte, hogy magunkra maradtunk.

Keményen s mégis puha gúnnyal nézett ő is belém. Úgy, ahogy az ember jól megfogózva s biztonságosan néz egy szakadékba. Láttam, nem félt, hogy belezuhan, jól megfogózott valamiben.

- Nem felejtette még el a nevem? - kérdezte.

- Csak később szoktam. Gondolkozott azon a dolgon?

- Együtt gondolkoztunk Veronnal...

Fanyar boszorka volt, nem az, akit szájon csókoltam. S nem az, aki tele szájjal rám tapadt a bokrok mögött néhány pillanatra. A pillanatok elmúltak, s tanulságul itt maradt, mint kiolvasztott nemes érc után a salak, a féltékenység.

- Veronnal sohasem volt semmi dolgom. Mondta talán?

- Nem mondta...

- Ide hallgasson - magyaráztam meg neki -, szerettem volna lemintázni. Ha kedve van hozzá, jöjjön le a malomhoz...

Csurgott az ajtó előtt az eső.

- Esős idő van, Kázmér úr. Maga is, úgy látom, más ruhát vett fel - mondta célzatosan.

Egy lépést tettem felé, hogy átöleljem és megcsókoljam, ha már így hozzászoktattam. De az ilyen könnyed dolgok nem mindig könnyedek és kellemesek. Szinte nyikorogtak a mozdulataim. Megfogtam a kezét.

- Póli, meg akar csókolni?

Nézte a számat, aztán szótlanul ideadta az övét. Künn áttörte a malac a kerítést, és nekiszaladt a zápornak. Póli pokrócot borított magára, és utánasietett. Szekér zörgött odakünn, felkéredzkedtem rá, s búcsú nélkül elhagytam a bakterházat.

Negyednap kék üvegbura alatt ébredtünk. Veront mintha csak kicserélték volna, kisütött ő is, s csak úgy lövellte magából nevető sugarait. Ha Ferenc letette a szekercét s tüzet kért az ácstól, már hallottuk is az ingerkedését:

Ácsok vagyunk, ácsorogunk,
Rossz
 tréfából fát faragunk

énekelte a maga dallamára. S kiderült, hogy a hangja is sokkal kellemesebb, mint ahogy gondoltam. Ferenc sem hagyta magát. Ő ugyan nem dalban mondta el a mondókáját, de azért érteni lehetett ebből is. Hogy minő szerencséje van annak a heptikás péknek az alsó faluban. Ékes szavú rigó lehet, csak füttyent egyet, s menten odabomlanak a péksége elé a fehérnépek.

Aznap nem hozták ki az ebédjét. Veron rakott elébe egy tányér sóskalevest. Hátul, valami kolbász is rotyogott a tepsiben. Ferenc szimatolt, mint az ordasok, s a kéjtől még a szemét is lehunyta. Bár nem rokonszenvezett a sóskalevessel, illedelmesen elcsobogott benne, még meg is dicsérte a kolbász reményében.

- Hát ha szereti - kedveskedett Veron, s ravaszul két merítőkanállal loccsantott még a tányérjára. S amikor a vendége ennek a felével is elkészült valahogy, egészségére kívánta az ebédet.

- S a kalbász? - riadt meg Ferenc, s úgy rebbent ki a sóskalevesből, mint vadruca a kákából, amikor eldurran a vadász puskája. - Hát ezért tengődtem én ebben az edénymosogató lében?

Így kapta vissza a pékhistóriát s a tetejébe még néhány szemrehányást is. Hogy tengődtünk mi is a malommal, amíg ő az Oszterlitz új boltját építette.

Sárga kockák tarkálltak a lejtőn, kókadni kezdett súlyától a napraforgó, de ahelyett hogy haladtunk volna a malommal, úgy látszott, végleg elakadunk. A jegyző leüzent, hogy a malom építését minden módon meg fogja akadályozni. A molnárság képesítéshez kötött iparág s engedély nélkül a malmot még megépíteni sem szabad. Az ács azt ajánlotta, fejezzük be a malompitvart s a lakóhelyiségeket, a malom belvilágát és a lapátos kereket, zsilipet ráérünk azután is megcsinálni, ha meglesz rá az engedély.

Volt már azért is elég bajom a jegyzővel, hogy valami ártatlan fedelet akarok magam fölé építeni, nem bolygattam hát egyelőre a malmot. A hegyi papnak, úgy hírlett, van valami embere, aki a malomengedély körül a segítségemre lehetne. Eleredtünk hát a Nagy Főnökkel a hegyi faluba. Ő mint megrögzött lovasnép, a kis pócegér hátán jött. De mindjárt az erdő alján le is szállt, hogy megnézze, van-e valami a nyúlcsapdákban. Tudniillik ő és Jákob néhány nyúlcsapdát fabrikáltak, s kirakták az erdő aljára, közölte büszkén.

- Úgy? - nevettem - akkor hát nemcsak tolvaj s orgazda, de orvvadász is vagyok.

Az érvényben levő büntető szabályok, közöltem vele, ezt orvvadászatnak hívják. Erre aztán vita indult meg arról, lehetnek-e az erdőben ugráló nyulak a báró tulajdonai? Miért nem keríti be az erdejét drótkerítéssel, vagy miért nem köti a nyulait madzagra? Hát a szalonka s a pillangó is az övé?

- Amíg az erdeje felett röpül, igen.

- S ha kirepült az erdejéből?

- Nem az övé. Azé, akinek vadászati engedélye van.

- S a mi tagunkon kié? - kérdezte egyre jobban felháborodva a tulajdonjog furcsaságain. Amikor megtudta, hogy az megint a báróé, mert neki van rá vadászati engedélye, akkor aztán kezdte az egész tulajdonjogot igen mulatságos intézménynek találni. Egy nyúlnak eszerint, számítottuk ki, percenkint változhatik a tulajdonosa, aszerint, hogy melyik vadászterületen futkos.

- Milyen bolondság, Pipánszki - nevetett.

- Kétségtelen - hagytam rá -, a tulajdonjog nem egészen korszerű intézmény. Áll ez különösen a nyulakra és a pillangókra. De azért máskor ne végy leckét Jákobtól. Nem egészen járatos még a polgári illemkódexben.

Forróság zúdult le a hegyoldalra. Messze voltunk már az alsó falutól s a báró földkockáitól. Sakkozni lehetett volna rajtuk, ha a parasztok sorain kívül lettek volna a sakktáblán királyok, vezérek s egyéb főrangú futárok is. Egy tagban macska tartott kölykeivel egérfogó iskolát. Ő maga elöl lépkedett, s nem győzte sürgetni a kis disznókat, akik elgömbölyödve és tehetetlenül hasaltak le minden töklevél alatt.

- És a te iskoláddal hogy lesz? - vetettem fel óvatosan a kérdést.

- Megkérem anyut, hogy ne vigyen vissza - közölte egyszerűen. - Amikor te voltál itt gyerek, akkor melyik iskolába jártál, Pipánszki?

Azt mondtam, az alsó faluba. Arra kért, hogy majd őt is oda írassam be. Voltak ellenvetéseim. Hogy minő képet vág majd odafönn a családi közvélemény? Egy illen ködmenszagú iskolába bégyugni a lelkem aranyomat - fog majd háborogni az öreg szakácsné például. S hogy az anyja mit fog szólni hozzá? Erre nem is jó gondolni. Meghánytuk-vetettük a kérdést, s a Nagy Adófőnök a ködmenszag ellen azt ajánlotta, csináltassak neki is egyet télire, akkor aztán, ha elázik, és szaga lesz, nem kell majd a másét szagolnia. Kiderült, hogy Veronnal is már szépen elintézték a dolgot. És Veron is úgy vélte, hogy nagy itt a hó és a locs, nem mint a pesti aszfalton, ha Kiskázmér ittmarad, csizma és kucsma kell majd neki.

- Csizmát is csináltassak?

- Azt is. S olyan tornyos kucsmát, mint a Jákobé.

- De bolhát hol veszünk hozzá? - aggodalmaskodtam.

A hegyi pap egy éjjeli edényt foltozott az udvaron. A lyukas edényt spanyolviasszal tömte be.

- Hicce sacerdos - kiáltotta vidáman - vertitur in figulum. - S hogy a fiam is megértse, meg én is, hozzátette magyarul is. - Így lesz a papból fazekas.

Benyúlt az esőhordóba, és millió ázalagot ugrasztva szét, megmosta a kezét, aztán puha vendégszeretettel gördült felénk. Felvezetett a tornácra, ahol kétmillió légy fogadott zsinati zajongással.

- Azt a cintányérját neki - vetette közéjük magát az esperes, hogy legalább két ülőhelyet szabaddá tegyen. - Takarodjatok.

A kétmillióból néhány tucat el is takarodott, de nagyobb ritkulás csak akkor következett be, amikor lenn az istállónál egy fehérorrú borjú lökte ki az ajtót, hogy megnézze, micsoda látogatók érkeztek. A legyek erre nagy örömrivalgással távoztak, hogy megrohanják a borjú nedves orrát. Még lenyúló nyálának vékony fonalát is megostromolták. Egyébként jó avas békét találtunk a papnál, avasat és hűvöset, mint a szalonna, amelyet a papné a kályha léghuzatos gyomrában őrzött. A derék lény, akit oly könyörtelenül elleptek a fölösleges zsiradékok, hogy első pillantásom ki sem tudta belőlük elemezni a hajdani kecses margaréta virágot, megilletődve tipegett körülöttünk. Nem ült le velünk, nézte, hogyan faljuk a szalonnát, be-begördült a legyek közé, sóért szaladt s hideg uborkaléért merült alá a pincegádorba.

- Sose ül asztalhoz - mentegette és árulta be a pap -, mindig a sötét kamrában fal valamit. Zugevő. Egyszer még valami darazsat fog bekapni.

Az asszonynak kigyúltak apró fülei. Szemérmesen el is tűnt nyomban, úgy, hogy megremegett alatta a pince csapóajtaja. Röstelkedik előttem, mondta a férje gyöngéden. Mégiscsak a nagyvilágból huppantam ide, őt pedig elhervasztotta a falusi élet, a sok gyenge esztendő s a bőséges gyermekáldás.

Hát bizony, nehéz és tippanós volt a kenyerük. Toldozott, foldozott volt a házuk tája is. A szalonnájuk gyenge, s avas, s az istállóban anyátlanul lézengett a borjú.

- Megint csak égi mannát gyűjtött, nagytiszteletű úr, amíg távol voltam.

- De egészségesek vagyunk, Kázmér - nevetett a hegyi pap.

- Azt mondják, a tudósok új parazitákat fedeztek fel a kengurun - küzködtem valami igazságtalansággal -, a költők a hörcsöghöz és egy paranoid pártvezérhez írnak ódákat! Egyszóval új világ van keletkezőben, minden változik, még a polgár is kezd már elrohadni, mint a liliom, amelyik túl sok vizet kapott! Minden halad és változik, csak az egyház nem.

Elértette, hogy az eklézsiáról és az eklézsia szegény egeréről készülök valami korszerű gonoszságot mondani.

- Megálljon, Kázmér, ne is folytassa. Maga is olyan, mint az én hajdani oxfordi professzorom, aki ravaszul kiírta a kapujára, hogy vigyázat, itt harapós kutya van. S nem volt neki semmiféle kutyája. Maga is el akarja hitetni, hogy odabenn - s a mellemre bökött - valami ádáz kutya van... Engem nem csap be.

Megint előkerült a papné, s abbahagytuk az ebekről szóló hitvitánkat.

- Nézze a száját és a homlokát - mondta a férjének Kiskázmérban gyönyörködve -, nem olyan, mint az apjáé? Még a hangsúlya is.

Ellomposodott testéből finoman nyúlt ki a nyaka, s rajta hamvasan ült a hajadoni konty. Azt kérdeztem tőle, olvas-e még regényeket? A varrógépen egyszer, vagy tizenöt éve, foszlott regényt láttam.

Elpirult.

- Már nem - lemutatott az udvarra. - Látja, ezek az én regényeim.

Hát nem volt éppen díszkiadás valamennyi. Pillanatnyilag vagy hatan csoportosultak a tornác előtt Áchimot nézegetve. Ágaskodtak, hogy a Nagy Adófőnököt is lássák. Ahogy elnéztem feléjük, a tűző napon vakító fehérneműre hullott a pillantásom.

- Ó, ég áldása - ugrott le a lépcsőn a papné rákvörösre gyulladva. - Mit tettél, te Eszti!

A legnagyobb leányka a lyceumbokrokra rakta száradni a kövér női nadrágokat. A lelkész rázkódni kezdett a hangtalan nevetéstől.

- Tompora mutantur...[2]

A papné eltűnt a tornácról s nyomában eltűntek a bokorról a nadrágok is, úgyhogy sem papnét, sem nadrágot nem láttunk többé. A gyerekei, hogy bemutassanak valamit a vendégnek a maguk tudományából, felszaladtak a harangláb lépcsőjén. Az egyik fiúcska mindjárt vissza is gurult nagy ordítozással. Egy másik azt kérdezte a Nagy Főnöktől, hogy nem fél-e a szarvasbogártól. Nem, adta értésükre; amikor még kicsi volt, félt a hal fejétől és a mennydörgéstől, de az régen volt. Ült ő azóta púpos tevén és elefánton is.

- Kicsi elefánton?

Nem volt az kicsi, csak szelíd volt. Ha nem lett volna szelíd, nem mert volna ráülni, tette hozzá tárgyilagosan. Akkor se, ha az elefántnak a foga fájt volna. Mert olyankor az ápolóját is agyonnyomja.

A közleménynek forradalmi sikere volt. Az egyik beszaladt a kamrába, hogy elújságolja anyjának az elefántot és a fájó agyart. A Nagy Adófőnök dicsőségének ugorkafáján tovább ütötte a vasat, ha ugyan elképzelhető, hogy a kovácsmesterséget ugorkafán is lehet folytatni. (Kecskét már láttam felmászni a fára, s ott legelni.) Arról adott elő, hogy vannak felnőttek, akik félnek a hullámvasúton, pedig nem nagy bátorság kell hozzá. Az ember csak megkapaszkodik kétfelől a rúdba, és nem történhetik semmi baja.

- De tavaly azért leesett róla egy villamoskalauz, mert részeg volt - zárta le hullámvasút-elméletét némi megvetéssel.

A kiesett villamoskalauzról szóló híradást egy másik futár vitte be az anyjának a kamrába, aki még mindig a nadrágok miatt szégyenkezett.

A villamoskalauzzal azonban egy kis fennakadás volt, mert a hegyi faluban nem ismerték ezt a válfajt, meg kellett magyarázni a mibenlétét. A magyarázat nem egészen sikerült; a hallgatóság zöme ugyanis a villamoskalauzt összetévesztette az elefánttal, és azt kérdezte, mi lett volna, ha a villamoskalauznak akkor fájdult volna meg az agyara, amikor a Nagy Főnök rajta ült.

A pappal meghánytam-vetettem a malomépítés nehézségeit. Nem volt kétséges, a jegyzőt személyes érdekei is sorompóba állították a malom ellen. A pap azt javasolta, adjam be a kérésemet egyenesen az alispáni hivatalhoz, ott van egy hajdani osztálytársa, az talán tenni fog valamit az érdekünkben.

Hazamenet Fülöppel találkoztunk. Kapával a vállán hazafelé tartott. Száraz volt a sok munkától és szegénységtől, mint a venyige.

- Hallom - állt meg tétován -, összeütötte a bokáját a jegyzővel és báróval.

Legyintettem.

- Majd beleunnak.

- A báró a birtokát félti, a jegyző a malmát és az országot... - Értelmesen bólintott egyet. - Nem ok nélkül...

Azt mondták róla, bolseviki. A hadifogságban ragadt rá. Intett göbös mutatóujjával, és továbbállt.

Az erdő hátáról lekopott a napfény s a távoli őrház elvándorolt a síneken a homályba. Vadászó denevérek cserkésztek a fák között.

Veron egy széllámpással várt ránk a zsombékos előtt.

- Levele jött, Kiskázmér - újságolta örvendezve.


A házon állott már a tetőszerkezet is, csak a zsindelyezés volt hátra. Veron előrelátóan már macskáról is gondoskodott, hogy legyen majd, aki ráncba szedje télen a mezőről behúzódó egereket.

- De hol van még a tél! - nevettem rá kétlábú naptárunkra. - Most virágzik csak a krumpli s a szeder.

- Pedig a kályha miatt is be kéne mennie a városba, Kázmér úr. S néhány bútordarab is elkelne még a szobában.

Kályha! Hiszen csak most érett meg az ugorka s a báró kertjében a sárgabarack, és ő már kályháról beszél. Hátha el se jön a tél. Palaszürke szemét rám emelte.

- Eljön, Kázmér úr - intett elnézően.

- Ejha! Olyan bizonyosra veszi? Akkor hát hazudnak a költők, akik örök nyárról beszélnek.

Lehajolt, fölemelt egy rézpitykét, amely a Kiskázmér zsebéből hullott ki.

- Minden elmúlik egyszer, Kázmér úr.

Megütődtem.

- Minden?

Nem nézett vissza. A keble háromszögét barnára bársonyozta a nap. A barna bársony most borvörösre gyulladt.

- Azt hiszem, minden - felelte szürkén. - Kiskázmért hívja már az anyja. Mit fog csinálni?

Mit? Magam elé néztem. Azt kérdeztem, mit írt Ilona.

- Augusztus végén valami Macskássy nevű úr jön le Kiskázmérért és elviszi.

- Úgy - állottam ott fojtott érzelmekkel. - Macskássy úr elviszi... Mint egy bőröndöt. És éppen Macskássy! Ez a fakutya. Hát csak jöjjön. Bemegyek a városba, Veron. Kályhákat veszek, hogy a fiam meg ne fázzon télen. Maga meg beszéljen a szűccsel. Kucsmát is veszünk neki. Kucsmát, csizmát, bekecset! Végre is az apja vagyok Kiskázmérnak, nem?

S így minden további lázongás nélkül megadtam magam annak a valószínű feltevésnek, hogy eljön a tél. Felvettük a Nagy Adófőnökkel a jobbik ruhánkat, hogy a kisvasúttal begördüljünk a városba. Szerencsére a műkereskedőtől egy rendesebb összeget kaptam, néhány bútordarabra is futotta, nem csak kályhára.

Az alsó falu végén a fiatal pék lekapta fejéről a kék micisapkát, amikor meglátott. Megnéztem. Tehát ezzel találkozgat Veron, jutott eszembe a Ferenc pletykája. S talán ezért a pékért volt az is, hogy "Minden elmúlik, Kázmér úr". Nyilván én is benne voltam a mindenben.

A vonat ablakából megpillantottam Pólit. Felemelt, meztelen karral intett a kiguruló vonat után. Visszanéztem.

Így szeretném megmintázni - gondoltam.

Megint a másik Póli volt, a napsugár-konzerv, az örök nyár, az égboltot, a messziséget köszöntő fiatal termékenység. Majdnem olyan tökéletes volt, mint egy magkereskedés naptárán mosolygó egészséges parasztlány.

A bevásárlással hamar végeztünk. A három hencseren kívül vettem egy kefetartót is, s mert télen mégsem borotválkozhatom a patak jegében, egy tükröt is hozzáírattam a számlához. S minthogy időnk bőven volt, elindultunk, hogy megmutassam a fiamnak a várost, ami főképpen a gimnáziumból, a Fedőcserép és Alagcsőművek tornyos székházából, a Ridéliné falatozójából és a Patyipak cukrászdából állott. A gimnázium előtt beleütköztünk a rajztanáromba. Azt vártam, hogy Ökörszemű Hérának, Boopis Potneianak fog nevezni, mint régen, amikor valami szamárságot mondtam, vagy amikor a szódabikarbóna nem segítette elő az emésztését. Vannak emberek, akik azt tűzték ki életük céljául, hogy megnézzék egyszer a pisai ferdetornyot. Vannak, akik szeretnék megütni a főnyereményt s a pénzen egy házat, egy gramofont és egy önműködő hurkatöltőt vásárolni. Az én rajztanáromnak az volt a leghőbb vágya, hogy egyszer rendesen kiböfögje magát. Kemény sors, sziszifuszi álmok! Az ember azt hiszi, no most már végzett, s aztán kiderül, hogy hátra van még az igazi böfögés. Megismert, és azt kérdezte, cikória voltam, ugye. Ez volt a görögpótlósok neve. S amikor bólintottam, szigorúan rám fogta a szivarját.

- Mondja el, Felméri, a görög oszlop részeit.

- Abakusz, chimusz, annuli, sztilobát és krepidóma - hadartam.

- Leülhet. A kannelúrát kifelejtette.

Szó nélkül otthagyott.

- Most mi lesz? - kérdezte a Nagy Főnök meghökkenve.

- Hát - haboztam lemondóan -, legfeljebb nem fogok sem dór, sem ion, sem korintus-i oszlopokat vállalni. A fontos, hogy a számtantanárral ne találkozzunk, mert a harmadfokú egyenletekből még ennyit sem tudok. Egyszer már megbuktam számtanból.

- Megbuktál? - nézett végig rajtam is, a gimnáziumon is.

- Félévkor többször is... - S a szemem sarkából lestem, hogy fog nagy robajjal összeomlani ingatag atyai tekintélyem. - S te ugye most azt kérded, micsoda apa lehet az, aki megbukott a mennyiségtanból. Tartok tőle, hogy az apaságból is meg fogok bukni. Mi a véleményed?

- Az a véleményem, Pipánszki, hogy azért megvették egy szobrodat Párizsban is. Igaz?

- Igaz. De ebből semmi sem következik. A pénztáram, amint tudod, mindig üres.

Megnyugtatott, hogy az nem attól van, mert megbuktam matematikából.

- És nem is olyan nagy baj, Pipánszki, hogy megbuktál. Nem is látszik rajtad - oldott fel nagylelkűen. - Esetleg én is meg fogok bukni. Majd meglátom.

- Majd meglátjuk - csatlakoztam bizonytalan terveihez.

A Fedőcserép és Alagcsőművek kétemeletes székházát úgy mutattam meg, mint egy Niagara-vízesést. Vázlatosan előadtam világtörténetem kimagaslóbb eseményeit is: hogyan adtam rá magam a szobrászatra, s kis gipszteheneim milyen általános tiszteletnek örvendtek. Hozzájuk sem nyúlt senki, akárcsak Kalkuttában a szent tehenekhez, amik ha kedvük tartja, még a villamos sínem is végigfekhetnek. Az én szent teheneim a Patyipak cukrászat polcain feküdtek, amíg teljesen el nem borította őket a műpártolás pora.

A Nagy Főnök jóízűket tikácsolt atyja borús önéletrajzán. Büszkén állítom, hogy előadásomba nem szőttem semmi hamisságot s nem kérkedtem hiányzó erényekkel. Apaságomat nem úgy viseltem, mint valami bölcs méltóságot. Mulattattak azok az otromba fickók, akik otthon mindig felcsatolták zord álszakállukat. Házon kívül kérkedtek zsiványaik jeleseivel, amiket hittanból és külalakból kaptak, mutogatták fényképeiket valami bajnoki beállításban, bicepszfitogtató közönségességük teljében, vagy valami ábrándos fatörzsnek támaszkodva, hülyeségtől kifordult szemmel. Otthon aztán valóságos hörcsögök lettek, minden pórusuk kellemetlen apai igazságokat izzadt. Ugráltak, rikácsoltak és csemetéiket arra buzdították, hogy készüljenek a magasztos feladatra, arra, hogy majd eltartsák őket, a kellemetlen, kicsorbult bálványokat, ha az öregség vagy a költői igazságszolgáltatás kinyomja őket hivatalukból. Lux perpetua luceat eis.[3] Halálukkal nagy szenvedésektől fosztják meg hozzátartozóikat.

A Ridéliné falatozóját, ahol annyi gyöngykásalevessel maradtam adós egykoron, elseperte az idő, és Ridéliné is elszállott az emberek emlékezetéből, mint ahogy elszállottak pompás leveseinek párái.

Ebéd után betértünk a Patyipak cukrászatba, hogy megízleltessem a Nagy Főnökkel a hajdani krémeseket és bemutassam őt plátói barátnőmnek, a Patyipak lánynak. Sokat meséltem neki egy gyapjúsálról, amelyet ez a Patyipak