Karácsony Benő: Hogyan lesz a papból fazekas. Betérünk egy régi cukrászdába

| Vélemények 0 | Nyomtatom | A+ | A-

(részlet a A megnyugvás ösvényein című regényből)

ESŐS hét jött, elakadt a munka. Idézőt kaptam a büntetőbírósághoz, hogy feleljek ama lopásért, amelyet a báró kárára elkövettem.

- Aztán, ha mindjárt ott tartanának - búcsúztam háznépemtől -, egy váltás fehérneműt el ne felejtsen Veron behozni nekem.

A Nagy Főnök meghökkent, de Veron mosolya mégis megnyugtatta.

- S aztán: a kétfogú embertől kapok még valamit. A pesti műkereskedőnél is van még néhány munkám. A kacsákat azonban csak végső esetben szabad megenni.

A nagy cuppanásban, csobbanásban autóbuszra ültem. Ördög vigye a tökéletlen báróját, káromkodtam el magam, amikor az autóbusz felfordult velünk egy csúszós lejtőn, s én egy kosár tojásra zuhantam, annak is ilyen esős időben jut eszébe pereskedni. S a tetejébe még el sem mondhattam a bíróságon, hogy milyen tökkelütött bolondnak tartom a bárót, mert a tárgyalást rögtön elnapolták, mihelyt a személyi adataim bemondásánál kiderült, hogy Felméri Kázmér vagyok s nem Felszegi Kázmér, aki ellen a báró lopás vétsége és járulékai miatt a feljelentést megtette. Hiába erősítgettem, hogy a szóban forgó tettes nyilván én vagyok, a báró csak jellegzetesen fittyet hányt nevem egynéhány betűjének, a bíróság nem fogadta el a vádat, amelyet magam ellen kovácsoltam, s a tárgyalást elnapolta. S ott álltam a nagy zuhogásban, mint elnapolt tolvaj, s a folyosón a fövő gubák között hallgattam a bírósági szolgát, aki a sok tettes nevét kikiáltotta. Sokan vagyunk, úgy látszik, akik a magántulajdon, a becsület, a családi állás s a hatósági közegek ellen kihágunk. Az eső csobogott a városka főterén, s a Fedőcserép és Alagcsőművek tornya szinte ködbe hanyatlott. Szörnyen untam magam, s ez több volt, mint amit a bárónak meg tudtam volna bocsátani. Szerencsére, amikor a kisvasúttal hazaértem, majdnem a Póli karjai közé buktam. Minthogy az eső még mindig esett, elfogadtam az invitálást s betértem szárítkozni a konyhába. Póli özvegy bátyja gyerekeit gondozta.

- No, Póli - néztem meg, amikor kiügyeskedte, hogy magunkra maradtunk.

Keményen s mégis puha gúnnyal nézett ő is belém. Úgy, ahogy az ember jól megfogózva s biztonságosan néz egy szakadékba. Láttam, nem félt, hogy belezuhan, jól megfogózott valamiben.

- Nem felejtette még el a nevem? - kérdezte.

- Csak később szoktam. Gondolkozott azon a dolgon?

- Együtt gondolkoztunk Veronnal...

Fanyar boszorka volt, nem az, akit szájon csókoltam. S nem az, aki tele szájjal rám tapadt a bokrok mögött néhány pillanatra. A pillanatok elmúltak, s tanulságul itt maradt, mint kiolvasztott nemes érc után a salak, a féltékenység.

- Veronnal sohasem volt semmi dolgom. Mondta talán?

- Nem mondta...

- Ide hallgasson - magyaráztam meg neki -, szerettem volna lemintázni. Ha kedve van hozzá, jöjjön le a malomhoz...

Csurgott az ajtó előtt az eső.

- Esős idő van, Kázmér úr. Maga is, úgy látom, más ruhát vett fel - mondta célzatosan.

Egy lépést tettem felé, hogy átöleljem és megcsókoljam, ha már így hozzászoktattam. De az ilyen könnyed dolgok nem mindig könnyedek és kellemesek. Szinte nyikorogtak a mozdulataim. Megfogtam a kezét.

- Póli, meg akar csókolni?

Nézte a számat, aztán szótlanul ideadta az övét. Künn áttörte a malac a kerítést, és nekiszaladt a zápornak. Póli pokrócot borított magára, és utánasietett. Szekér zörgött odakünn, felkéredzkedtem rá, s búcsú nélkül elhagytam a bakterházat.

Negyednap kék üvegbura alatt ébredtünk. Veront mintha csak kicserélték volna, kisütött ő is, s csak úgy lövellte magából nevető sugarait. Ha Ferenc letette a szekercét s tüzet kért az ácstól, már hallottuk is az ingerkedését:

Ácsok vagyunk, ácsorogunk,
Rossz
 tréfából fát faragunk

énekelte a maga dallamára. S kiderült, hogy a hangja is sokkal kellemesebb, mint ahogy gondoltam. Ferenc sem hagyta magát. Ő ugyan nem dalban mondta el a mondókáját, de azért érteni lehetett ebből is. Hogy minő szerencséje van annak a heptikás péknek az alsó faluban. Ékes szavú rigó lehet, csak füttyent egyet, s menten odabomlanak a péksége elé a fehérnépek.

Aznap nem hozták ki az ebédjét. Veron rakott elébe egy tányér sóskalevest. Hátul, valami kolbász is rotyogott a tepsiben. Ferenc szimatolt, mint az ordasok, s a kéjtől még a szemét is lehunyta. Bár nem rokonszenvezett a sóskalevessel, illedelmesen elcsobogott benne, még meg is dicsérte a kolbász reményében.

- Hát ha szereti - kedveskedett Veron, s ravaszul két merítőkanállal loccsantott még a tányérjára. S amikor a vendége ennek a felével is elkészült valahogy, egészségére kívánta az ebédet.

- S a kalbász? - riadt meg Ferenc, s úgy rebbent ki a sóskalevesből, mint vadruca a kákából, amikor eldurran a vadász puskája. - Hát ezért tengődtem én ebben az edénymosogató lében?

Így kapta vissza a pékhistóriát s a tetejébe még néhány szemrehányást is. Hogy tengődtünk mi is a malommal, amíg ő az Oszterlitz új boltját építette.

Sárga kockák tarkálltak a lejtőn, kókadni kezdett súlyától a napraforgó, de ahelyett hogy haladtunk volna a malommal, úgy látszott, végleg elakadunk. A jegyző leüzent, hogy a malom építését minden módon meg fogja akadályozni. A molnárság képesítéshez kötött iparág s engedély nélkül a malmot még megépíteni sem szabad. Az ács azt ajánlotta, fejezzük be a malompitvart s a lakóhelyiségeket, a malom belvilágát és a lapátos kereket, zsilipet ráérünk azután is megcsinálni, ha meglesz rá az engedély.

Volt már azért is elég bajom a jegyzővel, hogy valami ártatlan fedelet akarok magam fölé építeni, nem bolygattam hát egyelőre a malmot. A hegyi papnak, úgy hírlett, van valami embere, aki a malomengedély körül a segítségemre lehetne. Eleredtünk hát a Nagy Főnökkel a hegyi faluba. Ő mint megrögzött lovasnép, a kis pócegér hátán jött. De mindjárt az erdő alján le is szállt, hogy megnézze, van-e valami a nyúlcsapdákban. Tudniillik ő és Jákob néhány nyúlcsapdát fabrikáltak, s kirakták az erdő aljára, közölte büszkén.

- Úgy? - nevettem - akkor hát nemcsak tolvaj s orgazda, de orvvadász is vagyok.

Az érvényben levő büntető szabályok, közöltem vele, ezt orvvadászatnak hívják. Erre aztán vita indult meg arról, lehetnek-e az erdőben ugráló nyulak a báró tulajdonai? Miért nem keríti be az erdejét drótkerítéssel, vagy miért nem köti a nyulait madzagra? Hát a szalonka s a pillangó is az övé?

- Amíg az erdeje felett röpül, igen.

- S ha kirepült az erdejéből?

- Nem az övé. Azé, akinek vadászati engedélye van.

- S a mi tagunkon kié? - kérdezte egyre jobban felháborodva a tulajdonjog furcsaságain. Amikor megtudta, hogy az megint a báróé, mert neki van rá vadászati engedélye, akkor aztán kezdte az egész tulajdonjogot igen mulatságos intézménynek találni. Egy nyúlnak eszerint, számítottuk ki, percenkint változhatik a tulajdonosa, aszerint, hogy melyik vadászterületen futkos.

- Milyen bolondság, Pipánszki - nevetett.

- Kétségtelen - hagytam rá -, a tulajdonjog nem egészen korszerű intézmény. Áll ez különösen a nyulakra és a pillangókra. De azért máskor ne végy leckét Jákobtól. Nem egészen járatos még a polgári illemkódexben.

Forróság zúdult le a hegyoldalra. Messze voltunk már az alsó falutól s a báró földkockáitól. Sakkozni lehetett volna rajtuk, ha a parasztok sorain kívül lettek volna a sakktáblán királyok, vezérek s egyéb főrangú futárok is. Egy tagban macska tartott kölykeivel egérfogó iskolát. Ő maga elöl lépkedett, s nem győzte sürgetni a kis disznókat, akik elgömbölyödve és tehetetlenül hasaltak le minden töklevél alatt.

- És a te iskoláddal hogy lesz? - vetettem fel óvatosan a kérdést.

- Megkérem anyut, hogy ne vigyen vissza - közölte egyszerűen. - Amikor te voltál itt gyerek, akkor melyik iskolába jártál, Pipánszki?

Azt mondtam, az alsó faluba. Arra kért, hogy majd őt is oda írassam be. Voltak ellenvetéseim. Hogy minő képet vág majd odafönn a családi közvélemény? Egy illen ködmenszagú iskolába bégyugni a lelkem aranyomat - fog majd háborogni az öreg szakácsné például. S hogy az anyja mit fog szólni hozzá? Erre nem is jó gondolni. Meghánytuk-vetettük a kérdést, s a Nagy Adófőnök a ködmenszag ellen azt ajánlotta, csináltassak neki is egyet télire, akkor aztán, ha elázik, és szaga lesz, nem kell majd a másét szagolnia. Kiderült, hogy Veronnal is már szépen elintézték a dolgot. És Veron is úgy vélte, hogy nagy itt a hó és a locs, nem mint a pesti aszfalton, ha Kiskázmér ittmarad, csizma és kucsma kell majd neki.

- Csizmát is csináltassak?

- Azt is. S olyan tornyos kucsmát, mint a Jákobé.

- De bolhát hol veszünk hozzá? - aggodalmaskodtam.

A hegyi pap egy éjjeli edényt foltozott az udvaron. A lyukas edényt spanyolviasszal tömte be.

- Hicce sacerdos - kiáltotta vidáman - vertitur in figulum. - S hogy a fiam is megértse, meg én is, hozzátette magyarul is. - Így lesz a papból fazekas.

Benyúlt az esőhordóba, és millió ázalagot ugrasztva szét, megmosta a kezét, aztán puha vendégszeretettel gördült felénk. Felvezetett a tornácra, ahol kétmillió légy fogadott zsinati zajongással.

- Azt a cintányérját neki - vetette közéjük magát az esperes, hogy legalább két ülőhelyet szabaddá tegyen. - Takarodjatok.

A kétmillióból néhány tucat el is takarodott, de nagyobb ritkulás csak akkor következett be, amikor lenn az istállónál egy fehérorrú borjú lökte ki az ajtót, hogy megnézze, micsoda látogatók érkeztek. A legyek erre nagy örömrivalgással távoztak, hogy megrohanják a borjú nedves orrát. Még lenyúló nyálának vékony fonalát is megostromolták. Egyébként jó avas békét találtunk a papnál, avasat és hűvöset, mint a szalonna, amelyet a papné a kályha léghuzatos gyomrában őrzött. A derék lény, akit oly könyörtelenül elleptek a fölösleges zsiradékok, hogy első pillantásom ki sem tudta belőlük elemezni a hajdani kecses margaréta virágot, megilletődve tipegett körülöttünk. Nem ült le velünk, nézte, hogyan faljuk a szalonnát, be-begördült a legyek közé, sóért szaladt s hideg uborkaléért merült alá a pincegádorba.

- Sose ül asztalhoz - mentegette és árulta be a pap -, mindig a sötét kamrában fal valamit. Zugevő. Egyszer még valami darazsat fog bekapni.

Az asszonynak kigyúltak apró fülei. Szemérmesen el is tűnt nyomban, úgy, hogy megremegett alatta a pince csapóajtaja. Röstelkedik előttem, mondta a férje gyöngéden. Mégiscsak a nagyvilágból huppantam ide, őt pedig elhervasztotta a falusi élet, a sok gyenge esztendő s a bőséges gyermekáldás.

Hát bizony, nehéz és tippanós volt a kenyerük. Toldozott, foldozott volt a házuk tája is. A szalonnájuk gyenge, s avas, s az istállóban anyátlanul lézengett a borjú.

- Megint csak égi mannát gyűjtött, nagytiszteletű úr, amíg távol voltam.

- De egészségesek vagyunk, Kázmér - nevetett a hegyi pap.

- Azt mondják, a tudósok új parazitákat fedeztek fel a kengurun - küzködtem valami igazságtalansággal -, a költők a hörcsöghöz és egy paranoid pártvezérhez írnak ódákat! Egyszóval új világ van keletkezőben, minden változik, még a polgár is kezd már elrohadni, mint a liliom, amelyik túl sok vizet kapott! Minden halad és változik, csak az egyház nem.

Elértette, hogy az eklézsiáról és az eklézsia szegény egeréről készülök valami korszerű gonoszságot mondani.

- Megálljon, Kázmér, ne is folytassa. Maga is olyan, mint az én hajdani oxfordi professzorom, aki ravaszul kiírta a kapujára, hogy vigyázat, itt harapós kutya van. S nem volt neki semmiféle kutyája. Maga is el akarja hitetni, hogy odabenn - s a mellemre bökött - valami ádáz kutya van... Engem nem csap be.

Megint előkerült a papné, s abbahagytuk az ebekről szóló hitvitánkat.

- Nézze a száját és a homlokát - mondta a férjének Kiskázmérban gyönyörködve -, nem olyan, mint az apjáé? Még a hangsúlya is.

Ellomposodott testéből finoman nyúlt ki a nyaka, s rajta hamvasan ült a hajadoni konty. Azt kérdeztem tőle, olvas-e még regényeket? A varrógépen egyszer, vagy tizenöt éve, foszlott regényt láttam.

Elpirult.

- Már nem - lemutatott az udvarra. - Látja, ezek az én regényeim.

Hát nem volt éppen díszkiadás valamennyi. Pillanatnyilag vagy hatan csoportosultak a tornác előtt Áchimot nézegetve. Ágaskodtak, hogy a Nagy Adófőnököt is lássák. Ahogy elnéztem feléjük, a tűző napon vakító fehérneműre hullott a pillantásom.

- Ó, ég áldása - ugrott le a lépcsőn a papné rákvörösre gyulladva. - Mit tettél, te Eszti!

A legnagyobb leányka a lyceumbokrokra rakta száradni a kövér női nadrágokat. A lelkész rázkódni kezdett a hangtalan nevetéstől.

- Tompora mutantur...[2]

A papné eltűnt a tornácról s nyomában eltűntek a bokorról a nadrágok is, úgyhogy sem papnét, sem nadrágot nem láttunk többé. A gyerekei, hogy bemutassanak valamit a vendégnek a maguk tudományából, felszaladtak a harangláb lépcsőjén. Az egyik fiúcska mindjárt vissza is gurult nagy ordítozással. Egy másik azt kérdezte a Nagy Főnöktől, hogy nem fél-e a szarvasbogártól. Nem, adta értésükre; amikor még kicsi volt, félt a hal fejétől és a mennydörgéstől, de az régen volt. Ült ő azóta púpos tevén és elefánton is.

- Kicsi elefánton?

Nem volt az kicsi, csak szelíd volt. Ha nem lett volna szelíd, nem mert volna ráülni, tette hozzá tárgyilagosan. Akkor se, ha az elefántnak a foga fájt volna. Mert olyankor az ápolóját is agyonnyomja.

A közleménynek forradalmi sikere volt. Az egyik beszaladt a kamrába, hogy elújságolja anyjának az elefántot és a fájó agyart. A Nagy Adófőnök dicsőségének ugorkafáján tovább ütötte a vasat, ha ugyan elképzelhető, hogy a kovácsmesterséget ugorkafán is lehet folytatni. (Kecskét már láttam felmászni a fára, s ott legelni.) Arról adott elő, hogy vannak felnőttek, akik félnek a hullámvasúton, pedig nem nagy bátorság kell hozzá. Az ember csak megkapaszkodik kétfelől a rúdba, és nem történhetik semmi baja.

- De tavaly azért leesett róla egy villamoskalauz, mert részeg volt - zárta le hullámvasút-elméletét némi megvetéssel.

A kiesett villamoskalauzról szóló híradást egy másik futár vitte be az anyjának a kamrába, aki még mindig a nadrágok miatt szégyenkezett.

A villamoskalauzzal azonban egy kis fennakadás volt, mert a hegyi faluban nem ismerték ezt a válfajt, meg kellett magyarázni a mibenlétét. A magyarázat nem egészen sikerült; a hallgatóság zöme ugyanis a villamoskalauzt összetévesztette az elefánttal, és azt kérdezte, mi lett volna, ha a villamoskalauznak akkor fájdult volna meg az agyara, amikor a Nagy Főnök rajta ült.

A pappal meghánytam-vetettem a malomépítés nehézségeit. Nem volt kétséges, a jegyzőt személyes érdekei is sorompóba állították a malom ellen. A pap azt javasolta, adjam be a kérésemet egyenesen az alispáni hivatalhoz, ott van egy hajdani osztálytársa, az talán tenni fog valamit az érdekünkben.

Hazamenet Fülöppel találkoztunk. Kapával a vállán hazafelé tartott. Száraz volt a sok munkától és szegénységtől, mint a venyige.

- Hallom - állt meg tétován -, összeütötte a bokáját a jegyzővel és báróval.

Legyintettem.

- Majd beleunnak.

- A báró a birtokát félti, a jegyző a malmát és az országot... - Értelmesen bólintott egyet. - Nem ok nélkül...

Azt mondták róla, bolseviki. A hadifogságban ragadt rá. Intett göbös mutatóujjával, és továbbállt.

Az erdő hátáról lekopott a napfény s a távoli őrház elvándorolt a síneken a homályba. Vadászó denevérek cserkésztek a fák között.

Veron egy széllámpással várt ránk a zsombékos előtt.

- Levele jött, Kiskázmér - újságolta örvendezve.


A házon állott már a tetőszerkezet is, csak a zsindelyezés volt hátra. Veron előrelátóan már macskáról is gondoskodott, hogy legyen majd, aki ráncba szedje télen a mezőről behúzódó egereket.

- De hol van még a tél! - nevettem rá kétlábú naptárunkra. - Most virágzik csak a krumpli s a szeder.

- Pedig a kályha miatt is be kéne mennie a városba, Kázmér úr. S néhány bútordarab is elkelne még a szobában.

Kályha! Hiszen csak most érett meg az ugorka s a báró kertjében a sárgabarack, és ő már kályháról beszél. Hátha el se jön a tél. Palaszürke szemét rám emelte.

- Eljön, Kázmér úr - intett elnézően.

- Ejha! Olyan bizonyosra veszi? Akkor hát hazudnak a költők, akik örök nyárról beszélnek.

Lehajolt, fölemelt egy rézpitykét, amely a Kiskázmér zsebéből hullott ki.

- Minden elmúlik egyszer, Kázmér úr.

Megütődtem.

- Minden?

Nem nézett vissza. A keble háromszögét barnára bársonyozta a nap. A barna bársony most borvörösre gyulladt.

- Azt hiszem, minden - felelte szürkén. - Kiskázmért hívja már az anyja. Mit fog csinálni?

Mit? Magam elé néztem. Azt kérdeztem, mit írt Ilona.

- Augusztus végén valami Macskássy nevű úr jön le Kiskázmérért és elviszi.

- Úgy - állottam ott fojtott érzelmekkel. - Macskássy úr elviszi... Mint egy bőröndöt. És éppen Macskássy! Ez a fakutya. Hát csak jöjjön. Bemegyek a városba, Veron. Kályhákat veszek, hogy a fiam meg ne fázzon télen. Maga meg beszéljen a szűccsel. Kucsmát is veszünk neki. Kucsmát, csizmát, bekecset! Végre is az apja vagyok Kiskázmérnak, nem?

S így minden további lázongás nélkül megadtam magam annak a valószínű feltevésnek, hogy eljön a tél. Felvettük a Nagy Adófőnökkel a jobbik ruhánkat, hogy a kisvasúttal begördüljünk a városba. Szerencsére a műkereskedőtől egy rendesebb összeget kaptam, néhány bútordarabra is futotta, nem csak kályhára.

Az alsó falu végén a fiatal pék lekapta fejéről a kék micisapkát, amikor meglátott. Megnéztem. Tehát ezzel találkozgat Veron, jutott eszembe a Ferenc pletykája. S talán ezért a pékért volt az is, hogy "Minden elmúlik, Kázmér úr". Nyilván én is benne voltam a mindenben.

A vonat ablakából megpillantottam Pólit. Felemelt, meztelen karral intett a kiguruló vonat után. Visszanéztem.

Így szeretném megmintázni - gondoltam.

Megint a másik Póli volt, a napsugár-konzerv, az örök nyár, az égboltot, a messziséget köszöntő fiatal termékenység. Majdnem olyan tökéletes volt, mint egy magkereskedés naptárán mosolygó egészséges parasztlány.

A bevásárlással hamar végeztünk. A három hencseren kívül vettem egy kefetartót is, s mert télen mégsem borotválkozhatom a patak jegében, egy tükröt is hozzáírattam a számlához. S minthogy időnk bőven volt, elindultunk, hogy megmutassam a fiamnak a várost, ami főképpen a gimnáziumból, a Fedőcserép és Alagcsőművek tornyos székházából, a Ridéliné falatozójából és a Patyipak cukrászdából állott. A gimnázium előtt beleütköztünk a rajztanáromba. Azt vártam, hogy Ökörszemű Hérának, Boopis Potneianak fog nevezni, mint régen, amikor valami szamárságot mondtam, vagy amikor a szódabikarbóna nem segítette elő az emésztését. Vannak emberek, akik azt tűzték ki életük céljául, hogy megnézzék egyszer a pisai ferdetornyot. Vannak, akik szeretnék megütni a főnyereményt s a pénzen egy házat, egy gramofont és egy önműködő hurkatöltőt vásárolni. Az én rajztanáromnak az volt a leghőbb vágya, hogy egyszer rendesen kiböfögje magát. Kemény sors, sziszifuszi álmok! Az ember azt hiszi, no most már végzett, s aztán kiderül, hogy hátra van még az igazi böfögés. Megismert, és azt kérdezte, cikória voltam, ugye. Ez volt a görögpótlósok neve. S amikor bólintottam, szigorúan rám fogta a szivarját.

- Mondja el, Felméri, a görög oszlop részeit.

- Abakusz, chimusz, annuli, sztilobát és krepidóma - hadartam.

- Leülhet. A kannelúrát kifelejtette.

Szó nélkül otthagyott.

- Most mi lesz? - kérdezte a Nagy Főnök meghökkenve.

- Hát - haboztam lemondóan -, legfeljebb nem fogok sem dór, sem ion, sem korintus-i oszlopokat vállalni. A fontos, hogy a számtantanárral ne találkozzunk, mert a harmadfokú egyenletekből még ennyit sem tudok. Egyszer már megbuktam számtanból.

- Megbuktál? - nézett végig rajtam is, a gimnáziumon is.

- Félévkor többször is... - S a szemem sarkából lestem, hogy fog nagy robajjal összeomlani ingatag atyai tekintélyem. - S te ugye most azt kérded, micsoda apa lehet az, aki megbukott a mennyiségtanból. Tartok tőle, hogy az apaságból is meg fogok bukni. Mi a véleményed?

- Az a véleményem, Pipánszki, hogy azért megvették egy szobrodat Párizsban is. Igaz?

- Igaz. De ebből semmi sem következik. A pénztáram, amint tudod, mindig üres.

Megnyugtatott, hogy az nem attól van, mert megbuktam matematikából.

- És nem is olyan nagy baj, Pipánszki, hogy megbuktál. Nem is látszik rajtad - oldott fel nagylelkűen. - Esetleg én is meg fogok bukni. Majd meglátom.

- Majd meglátjuk - csatlakoztam bizonytalan terveihez.

A Fedőcserép és Alagcsőművek kétemeletes székházát úgy mutattam meg, mint egy Niagara-vízesést. Vázlatosan előadtam világtörténetem kimagaslóbb eseményeit is: hogyan adtam rá magam a szobrászatra, s kis gipszteheneim milyen általános tiszteletnek örvendtek. Hozzájuk sem nyúlt senki, akárcsak Kalkuttában a szent tehenekhez, amik ha kedvük tartja, még a villamos sínem is végigfekhetnek. Az én szent teheneim a Patyipak cukrászat polcain feküdtek, amíg teljesen el nem borította őket a műpártolás pora.

A Nagy Főnök jóízűket tikácsolt atyja borús önéletrajzán. Büszkén állítom, hogy előadásomba nem szőttem semmi hamisságot s nem kérkedtem hiányzó erényekkel. Apaságomat nem úgy viseltem, mint valami bölcs méltóságot. Mulattattak azok az otromba fickók, akik otthon mindig felcsatolták zord álszakállukat. Házon kívül kérkedtek zsiványaik jeleseivel, amiket hittanból és külalakból kaptak, mutogatták fényképeiket valami bajnoki beállításban, bicepszfitogtató közönségességük teljében, vagy valami ábrándos fatörzsnek támaszkodva, hülyeségtől kifordult szemmel. Otthon aztán valóságos hörcsögök lettek, minden pórusuk kellemetlen apai igazságokat izzadt. Ugráltak, rikácsoltak és csemetéiket arra buzdították, hogy készüljenek a magasztos feladatra, arra, hogy majd eltartsák őket, a kellemetlen, kicsorbult bálványokat, ha az öregség vagy a költői igazságszolgáltatás kinyomja őket hivatalukból. Lux perpetua luceat eis.[3] Halálukkal nagy szenvedésektől fosztják meg hozzátartozóikat.

A Ridéliné falatozóját, ahol annyi gyöngykásalevessel maradtam adós egykoron, elseperte az idő, és Ridéliné is elszállott az emberek emlékezetéből, mint ahogy elszállottak pompás leveseinek párái.

Ebéd után betértünk a Patyipak cukrászatba, hogy megízleltessem a Nagy Főnökkel a hajdani krémeseket és bemutassam őt plátói barátnőmnek, a Patyipak lánynak. Sokat meséltem neki egy gyapjúsálról, amelyet ez a Patyipak lány kötött nekem, hogy ne köhögjem fel téli álmukból a kirakat legyeit. Tömzsi és Lóláb nevű barátaimmal egyszer háromszázhuszonkét legyet számoltunk össze a cukrászda kirakatában. Téli álmukat aludták.

Az emlékezés kéj és gyönyör, de van egy fogyatékossága: túlságosan egyéni gyönyör és névre szóló fájdalom. A Nagy Főnök határozottan rossznak találta a krémes lepényt és vasorrú bábának a Patyipak lányt. Mi tagadás, összekunkorodott szegény az epekövektől, nem is ért rá sok bajától megnézni Kiskázmért. Csak azt kérdezte, hol készült a vászonruhája.

Az udvari ajtón távoztunk régi álmaim lerakodóhelyéről. Egy dohos szobából taknyos gyerek igyekezett ki négykézláb az udvarra.

Utána még kibújt vagy három, tiszteletteljesen megcsodálva a Nagy Adófőnök barna félcipőjét. Mögöttük ott állt az apjuk kerékpársapkában, rezes arcbőrrel. Egy cigarettacsutkát fricskázott utánam.

- Fene rendes térdnadrágod van, Felméri...

Megfordultam, és figyelmesen megnéztem. Olyan lókötőnek látszott, mint régen, csak a zsiradékból adott le jócskán a pártkasszának. A nyomorúság volt a mi pártkasszánk valamikor. A barátomat Tömzsinek hívták, és mozgatni tudta a fejbőrét.

- Te pedig lecsicsonkáztál egy kicsit - közöltem vele én is a benyomásaimat. - De azért kezet foghatnál velem. Nem kívánhatod, hogy levegyem a kedvedért a térdnadrágomat.

Mustrálgattuk egymást az idő nagyítóüvegén át, mint tudós az öreg hamisítványt: bizony rücskösök voltunk, s hű kutyánk, a mulandóság nagy kopárságokat nyalt a frizuránkba.

- Úgy látom - adta le további észrevételeit -, sikerült feljutnod a mászórúd tetejére. Megkaparintottad a szafaládét.

Attól függ, viszonoztam, mit nevez az ember később szafaládénak. Mert a cél, amelyet az ember csimazkorában valami jóízű szafaládénak képzel, nemcsak az ízét s szagát változtatja, de a tartalmát is. Ami kolbászkát sikerült elérnem a mászórúd végén, bizony átkozottul összeszáradt. Nem sokat harácsoltam. Ha csak a fiamat nem minősítem valami rendesebb jutalomnak.

Összefont karokkal körülsétálta a Nagy Adófőnököt, aztán leguggolt, lekapta a sapkáját, és mozgatni kezdte a fejbőrét. A gyerekei, akiknek nyilván csak sátorosünnepkor jutott ebből a felemelő mutatványból, büszkén sereglettek apjuk köré, s nem minden művészgőg nélkül kérdezték meg Kiskázmértól, tud-e az ő apja hasonlót. Fájdalom, sem a fülemet, sem a fejbőrömet nem tudom mozgatni, s az a gyanúm, nem is fogom már soha megtanulni.

- Meginnál velem egy pohár sert? - vetettem fel a kérdést.

Pattintott az ujjával.

- Egy holland konszern kiküldöttjét várom... De vigye a kakas, veled megyek. - Amikor elindultunk, még visszaszólt a gyerekeinek. - Ha egy úriember keres, szép nagy aranylánccal a hasán, mondjátok neki, azonnal jövök... - Egy nagyobb tétel kenőolajról van szó. Valami kétezer tonnáról - világosított fel útközben, amint a Bakkecske felé tartottunk, ahol Tömzsi szerint friss hordót csapoltak.

Amíg a Nagy Főnök egy képeslevelezőlapot fogalmazott az anyjának, mi azokat a fölösleges kérdéseket intéztük egymáshoz, amelyekre bőségesen megfeleltek már a rücskeink és nadrágjaink. Tömzsi elkérte a ceruzámat, és az abroszra felrajzolt néhány olajforrást és néhány csillagászati számot. Az olajforrásokat ő szándékozott feltárni, sőt amennyire fölényes előadásából meg tudtam állapítani, már fel is tárta őket. Néhány más üzleti tervébe is beavatott, majd megkérdezte, hogy mivel foglalkozom én tulajdonképpen. Ezt a kérdést az elmúlt hetekben többször intézték hozzám. Ha szenet lapátolok vagy egy bankkalitkában pénzt számolok, világosan megfogalmazható ember lettem volna, s nem okoztam volna senkinek fejtörést. De így, hogy bankjegyeket csak álmomban számolgatok, és semmi olyan elfoglaltságot nem tudok kimutatni, amely megközelítőleg is hasonlít a szénhordáshoz, felebarátaimat igen kellemetlen helyzetbe hozom. Mert a szobrászat mégsem az a megnyugtató felelet, amely kielégíthetné bárki kíváncsiságát. Úgy hat, mintha az ember azt mondaná például: falevélellenőr vagy bolhaszelídítő. Az embert megnézik. S amikor látják, hogy nincsen a kezén tetovált szív, a kalapján rucatoll, megkérdik, hogy tulajdonképpen mivel foglalkozik. Tömzsi egyébként fél füllel azt hallotta, hogy valahol kutyakereskedést nyitottam. A Nagy Főnök sértődötten kapta fel a fejét, de én kacsintottam, hogy ne rontsuk el a játékot. Ő megértően visszakacsintott, és folytatta az anyjának szóló beszámolót. Az igazság az volt, hogy volt is valamelyes kapcsolatom a kutyákkal még párizsi vendégszereplésem idejéből, amikor is egy díjnyertes dög mellett töltöttem be nevelő és kutyasétáltatói hivatást. Egy pamutkutyához hasonló négylábú aggszüzet sétáltattam a Monceau-parkban, a fehér kesztyűben játszadozó gyerekek és a L'intran-t olvasgató állástalan nevelőnők között. Tűrhető életpályának látszott, de balsorsom gonosz sugallatát követve én is a L'intransigeant című lapot és a Tavaszhoz címzett fiatal nevelőnőket kezdtem nézegetni, ebből aztán hamarosan sötét bonyodalmak keletkeztek. Sajnos, nem a nevelőnők, hanem a kutyák körül. Mert amikor egy olyan kecses és édesen könnyed piskótát - amiből annyi van ezek között a nevelőnők között a párizsi parkokban - a Faubourg St. Honorén át a Szajna felé követtem, egy szemtelen és csapzott korcskutya rangon aluli házasságra kényszerítette előkelő védencemet, a négylábú pamutszüzet. Állásomból távoznom kellett, de ma sem bánom. Mert nincs andalítóbb dolog, mint az előtted pillegő kétlábú romantikát követni, s átmenni vele a sok híd valamelyikén a másik partra, és megtudni tőle, hogy Felsőszavojában ringatták bölcsőjét, s jelenleg állás nélkül van. Óh, nincs érdekesebb tantárgy a földrajznál! Megtanultam mindent, amit Felsőszavojáról tudni érdemes. S azok az eszményi csavargások Párizs térképén, találkozásunk Párizs régi falain túl egy kocsi rendőrrel, akik a tüntetőket fogták össze, s minket is betereltek valami kanálisszagú udvarra! Nagyon méltatlankodtam, s akkor ütöttek először gumibottal a fejemre, ott a hölgyem előtt, aki nyomban elájult. Kutyákkal azóta nem léptem összeköttetésbe, de hogy hajdani cimborám, Tömzsi kedvét el ne rontsam, választékos kutyaraktáromról kezdtem neki beszélni, s hamarosan úgy belemelegedtem a szakma ecsetelésébe, hogy nemcsak a forgalmi viszonyokról, az üzleti kockázat nagyságáról tudtam Tömzsinek felvilágosítást adni, hanem az ebek halandósági arányszámáról is. Megemlítettem, hogy jártam egy kutyatemetőben is és Jack London Éneklő kutyáját is szóba hoztam. Záradékul felhívtam figyelmét Jerome Klapka Jerome nevű angol szerzőnek "Három ember egy csónakban, hogy a kutyáról ne is beszéljünk" című közismert művére, amelyről a világirodalom még ma is azt a téves felfogást vallja, hogy humoros regény. Tömzsi erre azt mondta, hogy ő is tud néhány kutyát, de azok nem tudnak énekelni; mindamellett - ha tudniillik nem kötöm magam ahhoz, hogy éneklő kutyák legyenek - szívesen megszerzi őket nekem és le is szállítja a helybeli vasútállomás. Azt mondtam, gondolkozni fogok rajta. De hajdani cimborám úgy vélte, nem ártana, ha addig szerezném be a szükségletemet, amíg a kínálat tart.

- Volna nekem itt egy bernáthegyim - mondotta. - Fajtiszta, és jutányosan megszerzem neked.

A Nagy Főnök azt kérdezte, hordó is van a nyakán? Mert a bernáthegyi kutyák kis hordót viselnek a nyakukban, amiben ital van, hogy az eltemetett turistáknak legyen mitől magukhoz térniök. Ezt ő egy képen látta.

- Hát rendben van - szólottam Tömzsihez -, szállíts nekem egy féltucat bernáthegyit, hordóval és három csillagos francia konyakkal. A francia konyakhoz ragaszkodom, érted?

Némi előleget is adtam neki a szállítmányra, s ő erőlködött, hogy valódi bernáthegyit és valódi francia konyakot fog szállítani, mire aztán el is köszöntünk tőle. A régi utcákat jártuk végig. Az ember egy kicsit mindig vérző orral mászkál a múltjában. Valaki ott járt közben és egyet-mást elrakott a helyéről. Ismeretlen és diszharmonikus pofák tolakodtak be a szép enyészetbe, s lelked általános sajgásába belegázol egy új vendéglő zeneautomatája. Féltékeny vagy a Patyipak cukrászat új törzsvendégeire s arra az emeletes házra, amelyet a távollétedben és a tudtod nélkül építettek. Nem szereted, ha a múltadat fejlődés zavarja. Ellensége vagy itt minden fejlődésnek, te, a jóhírű forradalmár, aki mindenhol ott vagy, ahol felfordítanak valamit.

- Pipánszki, elfelejtettük megvenni a poharakat.

Megvettük a poharakat is, s mert minden látnivalóból kifogytunk, kisétáltunk a szárnyvasút állomására. Hamarosan Tömzsi is megjelent két csipás korcskutya társaságában. Arra kért, hogy a két kutyát tekintsem előlegnek a hat darab bernáthegyi kutyára. Az egyik fiatal, mosdatlan, de rokonszenves példány volt. Egy szem kirepedt ringlót hajítottam oda neki. Fölszedte és elfogyasztotta.

- A kosztjával, látom, kijönnénk valahogy. Elvigyük, Nagy Adófőnök?

Megnézte ő is. A kutya, mintha megértette volna, hogy sorsa a Nagy Adófőnöktől függ, olyan melegen és alávalóan nézett a Nagy Főnökre, hogy az rögtön kötélnek állt.

- Vigyük, Pipánszki. Kutyánk még úgy sincs.

Volt már vagy négy kacsánk, egy kakasunk, két tyúkunk, jércénk, macskánk, egerünk, legyen hát kutyánk is, döntöttük el rövid tanácskozás után. Mert hátha özönvíz lesz újra, érvelt a Nagy Főnök, s akkor mit viszünk kutya helyett a bárkába.

- Hát rendben van - búcsúztam Tömzsitől, s ki is fizettem a szállítmány árát -, de azt verd ki a fejedből, hogy ezzel a kis rühessel a bernáthegyi kutyákat törlesztetted. No, Isten veled, Tömzsi, a kutyaboltom címét majd megírom.

A vonat beszuszogott, füttyentettem ebünknek, s mindhárman felszállottunk. Tizenhat ember egy fülkében, hogy a kutyáról ne is beszéljek, idéztem Jerome K. Jerome-t. A kutyáról azért se beszéljünk, mert jegy nélkül utazott, azzal játszva ki a jegyőr éberségét, hogy a pad alatt bedugta fejét, mint struccmadár a homokba, egy kosár eladatlan csirkébe.

A fürdőtelepen megnéztük az Austerlitz új boltját, amelyet a Ferenc közreműködésével épített. Ezért akadt meg a mi munkánk minduntalan a malomnál, Austerlitz boldogan ugrándozott a kicsi, de szilárd kalitkában. Ez már komoly bolt volt, nem deszkabódé. Húsz évig árulgatta acetilén lámpa mellett a fürdőemlékeket, marcipánszeleteket és képeslapokat egy rozoga fasátorban.

- No, öreg Shylock, maga szépen kiuzsorázá a népeket. Olyan halkan és alattomosan dolgozott, mint a szú. Így ássák alá maguk az egész társadalmat, idéztem a jegyző szavait.

Vonta a vállát.

- Mindig csak ez a Shylock... Miért nem tetszik már valami újat kitalálni.

A zenepavilon felől a körorvos igyekezett át a kicsi téren.

- Mókus - kiáltotta oda a patika tornácán álldogáló Zsakettbenszületett Constantinnak -, megint elvétettél egy receptet.

- Odanézzenek - jött hirtelen dühbe az apotekárius -, a te garasos receptjeidet! Citvárgyökeret meg nyárfabimbót! Hahaha!

- A golyvaport összetévesztetted, mókus, a tejindító porral. Én pulvis strumalist írtam és te pulvis galactopeust adtál.

Ebben a pillanatban nagy koppanással egy macska szaladt végig a patika tornácán. A talpára mézgával vagy szurokkal valaki dióhéjat ragasztott.

- Ez a te műved lesz! - kiáltotta a gyógyszerész, s a macska után vetette magát.

A Nagy Főnöknek tetszett az ölet, el is határozta, hogy a macskánkon kipróbálja. Az orvos a cukrászda előtt odakiáltotta a pincérnek:

- Dudai, valami tömöret.

A jegyző ott ült a korlát mellett, és sört ivott.

- Domnule Kanut, tarokkozunk ma vagy nem tarokkozunk? - szólott oda a körorvosnak, aki az utcán várta a megrendelt italt. Ihari Kanut lesújtóan suhogtatta meg venyigebotját.

- Én magának Dr. Ihari Kanut vagyok, röviden körorvos úr és semmi esetre sem Domnule Kanut. Különben is egy hashártyagyulladásom van az alsó faluban. Dudai! Megint kiestem az evidenciájából!

A pincér rohanva jött az itallal. A körorvos az egyik kezével felkapta a poharát, a másikkal megragadta a pincér kabátját. A poharat kiürítette és visszatette a tálcára.

- Hogy mondják angolul - kérdezte még mindig a pincér kabátját fogva -, hogy ez egy meglehetősen piszkos lebuj, s hogy a maga szmokingja tíz év óta egyre vakmerőbben ütközik bele a köztisztasági rendeletekbe, amelyek fölött nekem hivatali feladatom őrködni. Ezt fordítsa le angolra, ha csakugyan járt Philadelphiában.

Otthagyta a pincért, és orvosi táskáját a hóna alá szorítva, gyors léptekkel elindult az alsó falu felé. Az úton később újra találkoztunk. Intett a botjával.

- Egy szóra, Pipánszki úr. Mit írt maga a bárónak a múltkor?

Azt, feleltem, amit az ember egy bárónak írhat. Erre a keze fejével megtörölte az orrát.

- Maga megveti a bárót? Figyelmeztetem, az ilyesmi alacsony származásra vall.

Én meg arra figyelmeztettem, hogy egy Henrik nevű francia király egyszer báróvá ütött egy tehénpásztort, mert az jó pecsenyével traktálta. A báró is csak tehénpásztor, legfeljebb inkognitóban.

- A báró azt mondja, hogy maga bolseviki. A jegyző is ezen a nézeten van. Többször látták magát Fülöppel és Austerlitz-cel tárgyalni. Vigyázzon, öregem, ezzel a csürhével meggyűlik a baja. Ki akarják túrni magát erről a vidékről.

- Megszoktam, doktor, hogy vigyázzak magamra - nyugtattam meg. - Én túlságosan elégedett vagyok ahhoz, hogy ne lehetnék gyanús.

Azt kérdezte, ismertem-e az elődjét, Éberlein doktort, aki mindig kerékpáron mászkált a dűlőutak hepehupáin, ügyet sem vetve rá, hogy kipukkadt a gumija. Igen, jutott eszembe, s a kerékpár kormányán egy sörösüvegben rendszerint valamelyik betegének a vizelete himbálózott.

- Nem ismertem. Azt mondják, nem volt olyan bolond ember, mint én. Megszereztem a feljegyzéseit, és nagyon tanulságos dolgokat találtam bennük.

Előkotorászott a zsebéből egy jegyzőkönyvet.

- Például ezt hallgassa meg. "A pingvin két keze közé fogja egyetlen tojását, amikor tovább vándorol." Itt meg egy idézet Goethéből: "...mit gieriger Hand nach Schätzen gräbt und froh ist, wenn er Regenwürmer findet."[4]

Erről az idézetről ráismertem Éberleinra. Szerette a Goethe-idézeteket. Ő is olyan kincsásó volt, aki csak gilisztákat talált. De stílszerűen halt meg. Egy betegének a szívverését hallgatta, úgy emelték fel holtan páciensének a melléről.

Hirtelen megfordult és az árokhoz lépett.

- Nézd csak, Nagy Adófőnök - szólt hátra -, Adófőnöknek hívnak, ugye... nézd csak ezt a hangyabolyt. Nem akarod te is meglocsolni?

A Nagy Főnök nevetve nézett rám. Végül is eleget tett a felhívásnak.

- Pipánszki - kérdezte -, ugye Gulliver is így oltotta el a tüzet a törpekirálynő kastélyában.

Az orvos egy magányos ház előtt megállott, és bekiáltott. Azt kérdezte, hányt-e a beteg. Intettem neki, s továbbléptünk.

- Jó napot, Küszvágó Csér - köszönt el tőle a Nagy Adófőnök is.

Ihari megfordult.

- Küszvágó Csér? - kérdezte szigorúan. - Hát nem bánom. Elfogadom - egyezett bele megenyhülve. - Maga pedig vigyázzon, Pipánszki. A báróra és a jegyzőre. A jegyző - közölte, s most úgy nevetett, mint ahogy VIII. Henrik nevethetett, amikor lefejezték valamelyik feleségét - az állam ellenségének tartja magát. Azt mondja, maga az állameszme ellensége.

Állameszme? - tűnődtem útközben. - Nem túlzás-e ezeknek a falusi véglényeknek a hazafias vitustáncát állameszmének nevezni? Ha a pimaszság és butaság állameszme, úgy első számú ellensége vagyok ennek az eszmének.

Az alkonyat már ott lappangott a boglyák mögött, s ráakasztotta fátylát a hazaigyekvő favillák és gereblyék hegyére. Mire a topolyafák közé értünk, sötét volt már, az ágak között látszott már a csillagok parazsa. Egy cigaretta tüze is felparázslott a bokrok között.

- A pék - súgta nekem a Nagy Főnök. Neki jobb szeme volt. Aztán jelt adott az érkezésünkről Jákobnak: - Huhu!

Jákob már szaladt is a széllámpával a pallóhoz, hogy le ne billenjünk a sötétben a vízbe.

- Kefetartót és poharakat vettünk, barátom kokas - újságolta neki a Nagy Főnök. - És egy kutyát is vettünk.

A kutyával és a kefetartóval nem volt baj, csak a poharakkal. Veron megütődve nézte őket, amikor kiraktuk szépen az asztalra.

- Mind a hat másféle - állapította meg csodálkozva.

- Azt mondja meg, Veron - fogtam bele egy esztétikai értekezésbe -, miért kell mind a hat pohárnak egyformának lennie? Mennyivel szórakoztatóbb, hogy hat poháregyéniséggel van dolgunk. Mindenik más. Látja, maga sem olyan, mint a többi ember. S a pék se olyan.

- Őt is látta, Kázmér úr? - mosolygott könnyedén.

- Láttam. S most is alighanem itt számlálja a csillagokat a patak mellett.

El se pirult a kacsintásomra. Azt mondtam, hogy a pékje kevés spenótot eszik. Megnézett, hogy honnan veszem. Mert olyan cingár a karja.

- S az baj? - tudakolta hamisan.

- Ha az ember megölel egy lányt - oktattam ki az izmos karok előnyére -, hát az legyen megölelve. Nem?

- Ki hogy szereti, Kázmér úr. Úgy van ennél is, mint a tejfölös paszulynál.

- Nohát akkor, vacsorázzunk.

Amíg a paszulyt kanalaztam, titokban néhányszor az arcára pislogtam. Nagy, ijedt árnyékok szabdalták szét arcának gondterhelt mosolyát még nemrégen is. Sok árnyék volt rajta, szinte cafatokban lógtak, mint a széttépett boldogság. Most sima és egyenletes volt a mosolya. Szóval, gondoltam, nem ravaszkodik. Nem akar engem olcsó naivsággal félrevetni. Tetszik neki a pék.

- Veron - kérdeztem tőle -, miért nem ül le maga sohasem közénk?

- Dolgom van, Kázmér úr... S aztán nem is illik...

A kőpadon kucorgott a macska társaságában, ha nem suhant történetesen fecskemódra a sütő és pajta között. Kiskázmér széket hozott neki.

- Please - szólottam hozzá szép angolossággal -, foglaljon helyet közöttünk.

Elsuhant, s lefekvésig a színét sem láttuk. A széllámpa körül ezer lepke és szárnyas rovar keringett. Az éjszaka mélyéből titokzatos neszek jöttek, zörrent valahol egy ág és valami halkan tovasurrant a harasztban. A lakásunk már készen volt, de mi künn aludtunk az eresz alatt.

- Pipánszki - közölte a Nagy Főnök, amikor már lefeküdtünk -, tanultam egy éneket Jákobtól. Tarka paszuly az ágy alatt, három napja nem láttalak. Ha nem látlak vasárnapig, meghasad a szívem addig... - Elhallgatott s aztán fáradtan hozzátette: - Jó éjt, Pipán... Úgy sajnáltam azt a Tömzsit...

 

VÉLEMÉNYEK, cikk kommentek

Írja meg véleményét:

 

a hozzászólások felülvizsgálatát és törlési jogát fenntartjuk



idea 2016


árfolyam:
1 euro = 4.6599 RON
1 dollár = 4.1469 RON
100 forint = 144.38 RON
isk
Uj Szo

PIACZ, apróhirdetések

\'Muzsikánál nincs jobb barát\'-Magyar nóta és Operett Gála a Civil Kataning Egyesület szervezésében Kedves Nótakedvelő Barátaink! Közös húllámhossz a Nóta szeretete! Újra és újra a (...)

Magyar nóta és Operett Gála Kedves Nótakedvelő Barátaink! Közös húllámhossz a Nóta szeretete! Újra és újra a (...)

Acélszerkezetek szereléséhez keresünk munkavállalókat Magyarországi munkavégzésre keresünk azonnali munkakezdéssel, hosszútávú és állandó (...)

adj fel hirdetést
ff2

SZAVAZÁS

Melyik koncert tetszett a legjobban a Főtér Fesztivál 2018 - Nagybányai Magyar Napokon

szavazok

a szavazás állása
korábbi szavazatok

VÉLEMÉNYEK, cikk kommentek

Láng-Kovács Éva Hollósy Simon, a muzsikus

Kedves Marian Úr! Köszönjük az (...)

Laszlo Grof ILONDAI HÁLAOBELISZK

Koszonjuk Várady Enikőnek ezt az (...)

vgá Elfogadta a kormány az új (...)

Nem hoz-e inflációt maga után ez a (...)

Hippie Szabad vagy (ma este)? - (...)

Csak egy fészbúkkal kapcsolatos (...)

SZENTES FF2018: Mátyás király-emlékév (...)

Nekem ez a program tettszett a (...)

Hippie Ferenc pápa szerint a szex isten egyik (...)

Volt még egy ilyen pápa a Katolikus (...)

uachya Gazdag nyári programok a nagybányai (...)

where to buy levitra online walmart (...)

Hippie Szombaton is gazdag programokkal (...)

De...írhatnátok a Metalon koncertről (...)

Hippie Egyre sokszínűbb a 2018-as (...)

Manapság sem ártana méhészetet (...)

Gonda Jánosné Major Erzsébet Magyar állami kitüntetésben (...)

Óriási hatalmas művész Tőrös (...)

Péter Károly Modern életünk fontos (...)

Az írás negyedik mondata a „van (...)

LDG Nagyon fontos európai választás (...)

Még egy átvett, non-szensz, üres (...)

Hippie FF2018: METALON koncert

Nagy örömben lesz részetek, kedves (...)

Thurman Zoltán Először kiállított nagybányai (...)

”Thurmann Olivér többször járt (...)

vgá FF2018: MUSICAL - a budapesti Madách (...)

köszönjük, Budapest

Nagyi Kiemelkedően jó érettségi (...)

Büszke vagyok Rátok!!! Íme (...)

Alaszka Kolozs és Máramaros megyében (...)

Sajnos a cikket olvasván Máramaros (...)

Sarateanu József Kövesi leváltásáról az (...)

Mikor már kezdett kilábolni az (...)

Péter Károly Kövesi leváltásáról az (...)

„Megpróbálja azt (...)

Péter Károly Magyar állami kitüntetésben (...)

Csak büszkék lehetünk, hogy még (...)

Fekete Ferenc Macron föderális uniója és a svéd (...)

'Macron beszédében hangsúlyozta, (...)

Varga Gábor Több ezer fekete lyuk hemzseghet a (...)

Lebilincselő cikk!

Zászló Magyar személyiségekről is (...)

Sokkal boldogabb lennék, ha az (...)

vgá „Nem tudom legyőzni” – Gyurta (...)

így is nagyon jó volt Dani!

Thurman Zoltán Közlemény a hajdani polgári (...)

Szeretném láttni pontosan, hogy a (...)

Ricsi Bonis KÖZLEMÉNY A NAGYBÁNYAI MAGYAR (...)

Az egészségügyi iskola túl közel (...)

vgá Az Igric - turné Nagybánya (...)

öröm, mikor Budapest vendégszerepel (...)

cotos KÖZLEMÉNY A NAGYBÁNYAI MAGYAR (...)

Szerintem eszrevetettek, hogy nem jol (...)

véleményt, a cikkek végén az erre kijelölt helyen, lehet írni

tmh