Kopott kokárdáink

Kaszta Tamás, a Németh László Elméleti Líceum XII. osztályos diákjának ünnepi gondolatai. Elhangzott 2019. március 15-én, a nagybányai óvárosi református templomban.

Kaszta Tamás (forrás: Pongrácz Panni)

Kokárdával a mellünkön. „Átnyargaltuk az életet. És megfogtuk a macskát!” Mikor a markunkban tarottuk, már nem volt. Ünnepünknek ez a parázsló dichotómiája hagy hidegen bennünke: tekintetünk az égre emeljük, közben nem látjuk, hogy a talpalattnyi föld, melyen lábunk megvetettük, futóhomokká változik, minden inda gyengének bizonyul, és nem találunk olyat, ami megtartana. Süllyedünk.

A szabadság ravasz. Mint Dsida versében  a szépség, létünknek célt ad és addig a miénk, míg nincs. Mikor aztán valósággá változott, millió darabra törve szóródik szét körülöttünk, messze, elérhetetlenné. Mert a valódit valahol bennebb kellene keresni a tavaszi kokárdaillat sekélyesen mély légkörénél. Mi nem látjuk, hogy reménytelenül rabokká lettünk a szabadságban.

De mi szabadok vagyunk. Ezt mindenki tudja.

Ma szabadon lepattintjuk a szívünkről a díszt, és megelégedéssel gondolunk vissza arra a bizonyos márciusi esős napra, a Pilvaxra, hogy lám, mi onnan származunk. Ezért nem édes magyarul a csók, ezért nem akarjuk magyarul megszólítani a halált, és ezért nem várjuk, hogy magyarul lengjen be aztán a csönd. Ezért szegjük le fejünk és felnézni hegyeinkre nem tudunk. Mert mikor szabadok lettünk, akkor lettünk rabok. Mi választottunk. A szabadság meg már rég elillant.

Emlékezzünk! Énekeljünk ’48-as dalokat, tűzzünk kokárdát, koszorúzzunk. Közben a forma, mely magábasorvasztotta a tartalmat, saját súlya alatt rogyik össze. Ragadjunk kardot, írjunk 12 pontot, rohamozzuk meg a nyomdát! Az első puska úgyis a fejünk felett dördül el, az ágyú nekünkszegezve, Petőfi papírpáncélját rég megrágta a rozsda. Vonuljunk fel! Főleg a fiatalok! Mi. De mit nekem ti ágyúöntők, nyomdászok és versírók zordon sora, ha koszorús temetőinkből nem robban ki likeforradalom, és egynapnyi múltbódulat után nem vagyunk készek kommentháborúkat megvívni. 

Mikor Kossuthot koszorúzzuk, meghajolunk-e magunk előtt is, vagy csupán temetőszagú babérokat fogunk szórni méltatlanul?

Mázzal feszülő mellünket belsőnk légüres rabsága feszíti szilánkokra. 

Csak mi nem halljuk. Pedig ma is félreverik Gábor Áron harangjait. Csak mi nem értjük miért.

A rabláncokat a Duna rég elsodorta már, toll és puska már rég a Múzeum körúton porosodik. Mi maradtunk. És kaptunk az ismerősen zörgő láncok helyébe újat, másat, sokkal ravaszabbat. És ez nem a testet, de a lelket öli meg. Süketen harsogjuk az aradi vértanúk jelszavát, de nem tudjuk őket megidézni, nem érik be felvonulásunkkal, önös szólamainkkal. Mert ők ’48-ban fegyvert ragadtak, és makacsul bíztak Petőfi igéiben és őseik nyilában. Igen, inter armam silent musae. De teljesen csak a szabadság némította el a Géniuszt és repeszti szét a társadalom kariatidáit. A Szabadság szellemei ma hallgatnak, templomaink és az iskolák csöndesebbek őseink sírjainál. 

Ma ez a kérdés: akarjuk-e a ész szabadságát? Mert “a fogolytábor lélekben hazaindul” a szögesdrótok közül, de a mi lelkünk itthon rab. A testünk szabad. De értelmünket kötözi a megalkuvás, a manipulálás, a gerinctelen kompromisszumok sora. Ezek ellen küzdeni csak az a lélek képes, amelyre a pesti márciusban emlékezünk. De emlékezni nem elég. Harcolni magunkban, magunk ellen a tiszta ész kritikájával, az ész szabadságáért. 

És ha rosszul választunk ... a sagittis hungarorum – akkor minket ments meg, ó, istenünk. Minket, akik az ünnepen felvonulunk, és a  tömjénben nem látjuk a felénk röpülő nyilakat, minket, akik a megváltó tömjénbe fulladunk bele. 

Mi ez az ünnep hát? Huszárezredek felett való büszke megemlékezés? Emlékezés, mely magába sűríti Kölcsey ezeréves balsorsának tündérvilágát? – “nyögte Mátyás bús hadát” öt hónapig, s aztán minden hónapért egy századdal lakoltunk. Netán a transzcendens nemzetmegváltó erejébe vetett hit emléknapja? 

Vagy dobog a szíve? A miénk-e? Hát legyen!