rmdsz header
2024. május 22., szerda Júlia, Rita napja
árfolyam:
1 euro = RON
1 dollár = RON
100 forint = 0 RON

Barabás Miklós, a reformkor festője

| Vélemények 0 | Nyomtatom | A+ | A-

125 éve, 1898. február 12-én 88 éves korában hunyt el márkosfalvi Barabás Miklós, a magyar biedermeier festészet legnagyobb alakja, az első olyan magyar festő, aki képes volt festészetből megélni.


“Az erdélyi emlékíró művészek élete nem bővelkedik izgalmas eseményekben. Izgalmas, izgalmasan hétköznapi élet, megfeszített, engedményekkel nehezített művészi munka mellett nem is juthatott volna idejük filmre való kalandra, gesztusra, bűvészmutatványra, annál kevésbé a film visszapergetésére. Életük és munkásságuk legfőbb izgalma és mondanivalója az, hogy egyáltalán művészek lettek, és az, hogy miként váltak művészekké.” (Barabás Miklós önéletrajza)

Barabás Miklós 1810. február 10-én született Szentkatolnán (ma Románia). Apja a “jobb birtokú” nemesek közé tartozott Márkosfalván és Feltorján (Háromszék). A napóleoni háborúk idején az apa részt vett a nemesi felkelésben, s ott megszokta a könnyelmű italos életet, ami hamarosan házasságának felbomlásához vezetett: felesége, a hathónapos Miklóssal ölében, gyalog ment Márkosfalváról Dálnokra, ahol édesapjánál, Gaál Istvánnál talált menedéket, aki válóperét is intézte. Az elváltak néhány év múlva újabb házasságot kötöttek, s így – mint a festő Önéletrajzában írja – “most már volt édesatyám, s mostohaanyám, és édesanyám s mostohaapám, mindenütt egy édes és egy mostohaszülőm. Én így sem egyikhez, sem másikhoz nem mehettem”.

A kisfiút édesanyja hároméves korában beíratta a dálnoki falusi iskolába. Hat és félévesen Nagyenyeden folytatta tanulmányait, s ettől fogva szabad idejében a legkedvesebb időtöltése a rajzolgatás volt. Egyik nagyenyedi tanárának, Császár Zsigmondnak unszolására próbálkozott először arcképrajzolással. Az évek múlásával arcképei mind élethűbbek lettek, és “egy-két képmásért már egy váltó forintot is adtak” a fiatalembernek. Készített ceruzarajzokat és kipróbálta elefántcsonton a vízfestést is. Ekkor – mint írja – már két pengő forintért készített ceruzával megrajzolt arcképeket.

Jelentős állomás volt életében, amikor megbízást kapott, hogy az enyedi új kollégium alapkövének letételéhez a pergamen betűit megírja. 1827-et írtak akkor, az ifjú művész még 18 esztendős sem volt (1810. február 22-én született). Tizennyolc évesen azután – 250 váltó forinttal a zsebében – búcsút mondott az enyedi kollégiumnak és Szebenbe indult.

“Barabás Miklós volt az első mesterünk, aki vállalta a hazai kedvezőtlenebb körülményeket, és bécsi, itáliai tanulmányútjai után 1835-ben végleg Pesten telepedett le – olvashatjuk a Magyar Nemzeti Galéria gyüjteménye című kötetben. – A reformkor irodalmi és politikai vezetői karolták fel. Nemzeti festészetünk kibontakozásában úttörő szerepe elvitathatatlan. A művészeti élet egyik szervezője, megteremtője lett, s a magyar életképfestészet kezdeteit is nevéhez kapcsolhatjuk.”

Pályafutásának állomásai ezután Kolozsvár, Bukarest, Bécs, ismét Kolozsvár, Nagyszeben majd erdélyi és itáliai körút. Pesten érte őt a nagy dunai árvíz, majd az 1848-49-es szabadságharc kitörése. Lerajzolta Nagy Sándor tábornokot, Guyont, a Földváry testvéreket és Görgey Artúrt, aki fiának, Elemérnek a keresztapja volt.

A reformkorszak szellemi életének szinte minden jelentős egyéniségét megörökítette, festett táj- és életképeket, ábrázolt aktuális eseményeket (A Lánchíd alapkőtetétele, 1842 – Az 1842. augusztus 24-én lezajlott ünnepélyt Sina Simon báró megrendelésére Barabás 1864-ben festette meg, korábbi vázlatai alapján. Egy fennmaradt tusrajz segítségével a jelenet résztvevői azonosíthatók.), de fő munkája az arckép volt. Különösen modern akvarelltechnikával festett, finoman idealizált dekoratív portréi népszerűek voltak. Foglalkozott portréfotózással is.

Mutili Rózsi, a szép nagyenyedi divatáruslány bájától a bukaresti kormányzó, Kisseleff tábornok vagy Bethlen Gábor rettenthetetlen férfiasságú arcmásáig minden művében tiszta szemű krónikása lett a XIX. század hol kancsalul festett egekbe, hol forradalmi-romantikus magasságokba tekintő hőseinek.  

A század szellemét, eszméit, pátoszát, életérzését, ízlését pillantásukban őrző arcok és a népi élet anekdotikusan megszépített pillanatainak festője több mint ötezer műből összeálló krónikájával egy színvak társadalom szemét nyitotta rá a művészi képre.

Életműve nem volt káprázatos pályafutás. Garast garasra kellett raknia, hogy előkelő körökben is viselhető öltönyt készíttethessen magának, és beszerezze rajzszereit.

“Nem volt a legnagyobbak közül való, igaz – írja Hoffmann Edit, Barabás életművének összegezője -, de akkor jött, amikor a legnagyobb szükség volt rá, és volt annyira kiváló, mint azok az osztrákok, akiket tehetsége és szorgalma nélkülözhetővé, sőt fölöslegessé tett”.

Barabás Miklós, aki már fiatalon a Tudományos Akadémia tagja lett, a múlt század 50-es, 60-as éveiben érte el pályája csúcsát az arckép-, táj- és életképfestészetben egyaránt. Ekkor már az ecsetkezelés erőtlen gondossága teljesen megszűnt, és helyet adott egy könnyű és széles modornak. Megtalálta a napot, képein érezni lehetett a levegő mozgását, amely feloldotta a kemény formákat. Nem kereste már a festőit a témában, hanem örült a friss, eleven természetnek – írja róla Hoffmann Edit.

“Azokban az időkben a fényképészet még nem létezvén, a miniatűr-festészetet foglalták le a szerelmesek, különösen a titkos szerelmesek ideáljaik ábrázolására. Ez a festészeti ág tehát jól jövedelmezett, de a szerelmesekre nézve veszedelemmel járt az, hogy ha a képet nem jól őrizték, és valaki meglátta nálok, nehéz volt a képek eredetét indokolni, mert bajos lett volna elhitetni, hogy festett kép birtokában, nem az eredeti személyiség tudatával és beleegyezésével jutott az illető. Most a fényképészet segít rajtok, de egyúttal majdnem meg is semmisítette a miniatűrfestést. Én még 1847-ben megjövendöltem ezt a fordulatot, ami 1852-ben, mikor Archer a kollódiumot föltalálta, teljesült is. Mivelhogy a találmány útján a fénykép bármilyen számban sokszorosítható, az ideálja képét bárki gyanútlanul megszerezhet.” (Barabás Miklós önéletrajza)

A művész 1841 júniusában megházasodott – feleségül vette a konstanzi születésű Bois de Chesne Zsuzsannát. A házasságból három lány (Henriette, Ilona és Alice) és egy fiú (Elemér Arthur) született. Utóbbi orvosnövendék korában húsz évesen tüdőbajban hunyt el.

Innentől fogva az anyagi gondoktól már teljesen mentesült, így kizárólag a festészetnek szentelhette életét. Műtermében visszavonultan, és elmélyülten alkotott hosszú időn keresztül. Számos finom hangulatú, igazi biedermeier zsánerképet és tájképet festett. Bámulatos volt vizuális memóriája.

A feleségét 1861-ben elvesztett művész életének hátra lévő éveit szinte kizárólag a festésnek szentelte. 1864-től fokozatosan szaporodott munkája, folyamatosan elhalmozták megrendelésekkel. Az 1867-es kiegyezés után egy ideig tagja volt a város tanügyi bizottságának és mint ilyen befolyással bírt az iskolai rajzoktatásra. 1870-ben eladta budai (városmajori) házát és Pestre, az akkori Új utcába költözött. 1878-ban Trefort Ágoston, akkori kultuszminiszter táviratban üdvözölte őt abból az alkalomból, hogy ötven éve lépett művészi pályára. 1883-ban a Vaskoronarend III. osztályával tüntették ki. Ez idő tájt írta Önéletrajzába: “A francia azt mondja: Az ember születik, él, és meghal. Ez a történelem, de mégis, egyik több jelét hagyja hátra annak, hogy élt, mint más ember.”

“Az 1897. év őszén már mutatkoztak a testi gyengülés jelei, emlékezete azonban csodálatosan megmaradt teljes épségben mindvégig. 1898. február hó 12-én csendesen öröklétre szenderült” – jegyezte fel a festő leánya, Szegedy-Maszák Húgóné, márkosfalvi Barabás Ilona.

(Forrás:cultura.hu)







 

VÉLEMÉNYEK, cikk kommentek



Reklam


Reklam
Uj Szo
no
tmh
Reklam
Reklam
Reklam
Reklam
banyavidek