A Nagybányai Művésztelepről írott tanulmányok, írások, részletek
Adattárunk az alábbiakban beutat egy tanulmány-válogatást a Nagybányai Művésztelep történetéről, művészettörténeti szerepéről, valamint a magyar művelődéstörténetben elfoglalt szerepéről (oldalunk folyamatosan bővül)
| Boros Judit | |
| A nagybányai mûvésztelep és festõiskola | |
Glatz Oszkár: Est a havason, 1897 |
Nagybánya, a középkorban virágzó bányászközpont a 19. század végén az álmos, vidéki városkák csendes életét élte. A máramarosi hegyek lábánál, a gyorsfolyású Zazar folyó partján elterülõ település déli irányba tágas síkságra nézett. A nyári nap sötétzöld erdõkrõl és világosabb, legelõk borította hegyoldalakról vetült a városra, szokatlan élességgel emelve ki a színeket. Ideális terep volt egy olyan festõcsoport számára, amely a természet hû követését tûzte ki célul maga elé.
Hollósy Simon 1886-ban alapított müncheni szabadiskolájában merült fel elõször az a gondolat, hogy a nyári hónapokat az iskola Nagybányán töltse. Azért ott, mert Hollósy két tanítványa, Thorma János és Réti István - mint a nagybányai polgárság képviselõi - kedvezõ feltételeket ígérhettek Hollósynak, aki máramarosszigeti születésû lévén, ismerte a vidék kiváló természeti adottságait.[1] Kezdettõl úgy gondolták, hogy az iskola növendékei mellett meghívják Nagybányára mindazokat, akik az akadémizmussal szembehelyezkedve a magyar festészet naturalista szellemben történõ megújítását szorgalmazzák,[2] ami magával hozta egy festõkolónia megalapításának lehetõségét.[3] Az 1896-os kezdés egybeesett a magyarok honfoglalásának ezredik évfordulóját ünneplõ rendezvényekkel, köztük a század második felének magyar mûvészetét bemutató nagy seregszemlével.[4] A Nagybányára tartó, utazásukat Budapesten megszakító fiatal festõk itt láthatták Szinyei Merse Pál (1845-1920) magyar viszonylatban korai plein air képét, az 1873-ban Münchenben festett Majálist, amely huszonhárom évvel keletkezése után is revelációszámba ment a modernizmusra fogékony festõk között.[5] Az utazást megörökítõ leírásban Réti István, aki késõbb megírta a mûvésztelep történetét, Hollósy alakját láttató erõvel örökítette meg: ??A kocsifolyosón egy hollófekete hajú fiatal férfi álldogált, be-bekémlelve a kupékba: van-e helyük a fiataloknak, tudnak-e aludni? ? maga alig ült le helyére egész éjszaka, hogy amazoknak kényelmesebb legyen az elhelyezkedésük. Nyugtalan volt, mint a sorsfordulatot váró emberek. Révetegen bámult ki a csillagos éjszakába, amely hallgatagon borult a végtelen síkságra, némán õrizve a jövendõ titkát.?[6] A romantikus hang nem véletlen, Réti ezzel is érzékelteti, hogy Hollósy egész világszemlélete, festõi és oktatói magatartása lényegében a romantikában gyökerezett. Annak ellenére, hogy életének nagy részét müncheni festõként élte le, mindvégig magyar festõnek tartotta magát és többször megfogalmazott célja volt a nemzeti festészet megújítása. Radikális álláspontja nagy szerepet játszott a nagybányaiak és a konzervatív akadémizmust képviselõ, úgynevezett ??mûcsarnoki? festõk között kiélesedett vitában. Ugyanakkor Hollósy nem volt tradíció-ellenes, õ elsõsorban a kiüresedett sémákat ellenezte, és nem utolsó sorban maga akarta megválogatni elõdeit.[7] A Hollósy-iskola nyári gyakorlata és a mûvésztelep kialakulása (1896-1901) A festõkolónia történetének elsõ hat évét Hollósy és a Hollósy-iskola jelenléte határozta meg. Az elméleti síkon megfogalmazott naturalizmus-igény azonban nehezen volt összeegyeztethetõ azzal a nagyszabású elképzeléssel, amely a teljes magyar mûvészetet akarta új alapokra helyezni. Nem véletlen, hogy ebben a periódusban nem a tájkép, hanem a vallásos és a történelmi kompozíciók festése állt az érdeklõdés középpontjában. A Hollósyval együtt, vagy a következõ években érkezõ legjelentõsebb mûvészek: Ferenczy Károly, Thorma János, Réti István, Iványi Grünwald Béla, Csók István, Nyilasy Sándor egy ideig a Münchenben kialakított stílusban dolgoztak, és csak lassan, lényegében a mûvésztelepen töltött elsõ öt-hat év folyamán tértek át egy alapjában véve természetelvû, de nem minden vonatkozásában naturalista szemléletre. Így például Hollósy az 1895-ben festett Kossuth-nótából kiindulva Nagybányán kezdett foglalkozni a naturalista történelmi kompozíció megoldhatatlan problémájával. A Rákóczi induló-témát dolgozta fel újra és újra 1896-tól élete végéig. Bár mai szemmel nézve kiváló, és a témát erõteljesen megjelenítõ változatok születtek, õ maga egyik változatot sem tartotta kielégítõnek. Ferenczy Károly folytatta A tékozló fiúval (1892) elkezdett bibliai témájú képek sorát (Királyok hódolása, 1895; A hegyibeszéd két változata, 1896-97; Háromkirályok, 1898; József és testvérei, 1900; Ábrahám áldozata, 1901; Keresztlevétel, 1903)[8], de bibliai témát dolgozott fel Thorma János (Békesség nektek, 1897), Csók István (?s szabadíts meg minket a gonosztól, 1897), Iványi Grünwald Béla (Krsiztus a Getsemáné kertben, 1903; Háromkirályok, 1903), és valamivel késõbb Réti István is (Krisztus az apostolok között, két változatban, 1904 és 1905).[9] Thorma János pedig 1898-ban, Az aradi vértanúk (1892) folytatásaképpen belefogott az 1927-ig számtalanszor újrakezdett és átfestett Talpra, magyar! címû, az 1848. március 15-iki forradalmi pillanatot megjelenítõ történelmi kép megalkotásába. A monumentális kompozíciókkal párhuzamosan nagy számban készültek plein air tanulmányok és olyan figurális tájképek, melyek az emberi alak és a természet festõi egybenlátásának lehetõségét kutatták. Hogy csak néhányat említsünk: Ferenczy Károly: Borús táj, 1896; Esthangulat lovakkal 1899; Festõ és modell az erdõben, 1901; Iványi Grünwald Béla: Nõ a vízparton, 1897; Glatz Oszkár: Est a havason, 1897; Réti István: Nagybányai táj, 1900; Koszta József: Domboldalon, 1902, és a példákat még lehetne sorolni. Ebben az idõszakban nyaranta váltakozva 60-90 között mozgott a Nagybányán dolgozó festõk száma. Thorma, Réti és Iványi Grünwald az év nagy részét itt töltötte, és ide költözött családjával Ferenczy is. ? maga azonban a téli hónapokban rendszeresen Budapesten dolgozott. Az elsõ nyár kiemelkedõ eseménye volt Szinyei Merse Pál, illetve Kiss József (1843-1921) költõ, A Hét[10] címû folyóirat fõszerkesztõjének látogatása. E találkozás alkalmával vállalták el a nagybányai festõk, hogy illusztrációkat készítenek Kiss József Költeményeinek 1897-es díszkiadásához.[11] Ezt követte Bródy Sándor Az ezüst kecske címû regényének díszkiadása, amelyben a nagybányai mesterek mellett más kortárs festõk is közremûködtek.[12] 1897-ben és 1898-ban, az elsõ két csoportos kiállításon[13] a független festõk és a Hollósy-iskola növendékei együtt állítottak ki a régi Mûcsarnok termeiben, 1899-tõl azonban a nagybányaiak már a Képzõmûvészeti Társulat rendes téli tárlatán szerepeltek, a Hollósy-iskola pedig a Nemzeti Szalonban mutatta be évi termését. Ezzel formálisan is kifejezést nyert a Hollósy és a többiek mûvészetpolitikai állásfoglalása között fennálló eltérés, amely hétköznapi csetepatékban is megnyilvánult, majd lassacskán Hollósy elmaradásához vezetett.[14] A szabad festõiskola alapítása és mûködése (1902-1918) 1902 tavaszán, Ferenczy, Thorma, Réti és Iványi Grünwald létrehozták a Nagybányai Szabad Festõiskolát, és ezzel kezdetét vette a kolónia legtermékenyebb, bár mûvészeti szempontból korántsem egységes idõszaka. 1910-ig az iskola csak a nyári hónapokban mûködött a ligeti fészerekben, amelyeket még a Hollósy-iskolának épített a város. Kezdetben úgy tervezték, hogy a négy tanár egyidejûleg korrigál a növendékeknek, akik megválaszthatják, kinél akarnak tanulni. Tandíj nem volt, a növendékek csak modellpénzt fizettek, a tanárok ingyen oktattak. 1911-tõl, amikor hosszú huzavona után elkészült a festõiskola épülete és néhány festõmûterem, az oktatás télen sem szünetelt. Már korábban megváltozott a korrigálás rendje: a tanárok egymás után, évenként váltották egymást, egyszerre csak egyikük foglalkozott a fiatalokkal. Ezt részben Ferenczy Károly elfoglaltsága,[15] részben az 1904 után megszaporodó, esetenként akár több hónapig tartó nyugat-európai tanulmányutak indokolták. Az iskola nyári kurzusai rendkívül népszerûek voltak, bár ekkor már kevesebb külföldi növendék fordult meg itt, mint Hollósy idejében. Volt olyan év (1906) amikor 78 tanítványt regisztrált Réti, köztük olyan ??neós? festõket, mint Czóbel Béla, Boromisza Tibor, Kornai József, Perlrott Csaba Vilmos, Réth Alfréd, Schönberger Armand. Czigány Dezsõ, Huszár Vilmos és Ziffer Sándor, vagy késõbb Tihanyi Lajos, aki az iskolán kívül dolgozott.[16] ?k azok, akik a téli hónapokban Párizsban tanultak, majd az ott elsajátított modern látásmódot a nagybányai idõsebb festõk már kialakult festõi nyelvezetével ütköztették. Nem utolsó sorban ennek a gyakorlatnak köszönhetõek a nagybányai festészet ez idõben elért eredményei, mind a mesterek, mind a tanítványok munkásságában. Közismert példája ennek Iványi Grünwald Béla igazodása a ??neós? fiatalok stílusához, de nem kevésbé figyelemre méltó Ferenczy Károly festészetének alakulása. Ennek az idõszaknak legnagyobb hatású festõje Nagybányán kétségtelenül Ferenczy, aki a századfordulóra kidolgozott szintetizáló látásmódjával megteremtette az alapot a nagybányai fiatalok modernitás-recepciójához. 1903-as budapesti kiállítása rövid bevezetõjében Ferenczy maga ??koloristikus naturalismus synthetikus alapon? állónak nevezte festészetét, jelezve, hogy a mûvészeti tradíció szintézisére kívánja építeni a modernista színhasználat eredményeivel megújított naturalista természetfelfogást. Ahogy korábban Hollósy a nyitottságot, a természet felé fordulás lehetõségét mutatta meg növendékeinek, úgy jelölte ki Ferenczy az elérhetõ esztétikai színvonalat. ? az, aki a nagybányai kolónia közösen kialakított természetelvû szemléletén és az ebbõl következõ témakörön belül a mûalkotás autonómiáját hangsúlyozta. Miközben Ferenczy 1900-1905 között festett képeinek stílusa elõkészítette a fiatalok ??neomodern? fogékonyságát, õ maga meglehetõs ellenérzéssel figyelte[17] a Czóbel körül csoportosuló fiatalok, a legújabb terminológia szerint a ??magyar Vadak?[18] természetidegen festésmódját, és évekig kísérletezett egy olyan formanyelv kialakításával, amely, miközben megõrzi a mûalkotás mimesis-funkcióját, kifejezési eszközeiben korszerû. Az 1906-ban indult ??neós? mozgalom megosztotta a nagybányai mûvésztársadalmat. A fiatalok egy része az eredetileg meghirdetett természethûség jegyében, Ferenczy kolorizmusának eredményeit is felhasználva élénk plein air tájképeket festett (Maticska Jenõ, Börcsök Samu, Krizsán János), kialakítva egy olyan mintát, mely az elsõ világháború után részben Nagybányán, részben a Réti-tanítványok által 1928-ban alapított Szentendrei Mûvésztelepen élt tovább. A neósok, akik nem alkottak egységes csoportot, 1907-ben Budapesten állítottak ki elõször együtt[19], majd szerepeltek a MI?NK 1908-10 között rendezett tárlatain.[20] A téli hónapokat Párizsban töltve állandó kiállítói voltak a Salon d??Automne-nak és a Salon des Indépendants-nak.[21] Antinaturalista magatartásuk Van Gogh, Gauguin, Bonnard, Cézanne, Matisse mûvészetén alapult, és a különbözõ avantgárd stílusirányzatok formai jegyeinek sajátos ötvözésével vált egyénivé. Nagyjából 1910-11-ig jártak nyaranta Nagybányára, kivéve Ziffer Sándort és Mikola András, akik életük végéig a város lakói maradtak. 1909-ben nagy megrázkódtatást jelentett, hogy Iványi Grünwald Béla elfogadta Kecskemét város meghívását egy új mûvésztelep létrehozására és több tanítványával és barátjával - köztük Perlrott Csaba Vilmossal - 1911-ben ténylegesen átköltözött az alföldi városba.[22] Iványi távozása, különösen Ferenczy fõiskolai elfoglaltsága fényében, érzékenyen érintette a festõiskolát, ugyanakkor több pozitív eredménye is volt. Egyrészt Nagybánya városa, megijedvén a festõk eltávozásától, belekezdett az évek óta ígért mûteremépítésbe, minek következtében 1911 nyarán már az új iskola-mûteremben indulhatott meg a tanítás, és több fiatal, de már elismert festõ saját mûtermet kapott. Másrészt az ott maradt mûvészek is szükségét érezték egy jól körülhatárolt szervezeti keret kialakításának, és 1911 októberében létrehozták a Nagybányai Festõk Társaságát. Ennek jelentõsége a háború utáni években mutatkozott meg, amikor a kolónia önállóságát éppen e jogi lépés következtében lehetett fenntartani. Ide sorolható az is, hogy 1912-ben egy nagy retrospektív kiállítást[23] rendeztek az új iskola épületében és a mûtermekben. A kiállítás katalógusában Réti elõször értékelte a kolónia megalakításától eltelt bõ másfél évtized festõi eredményeit, és tette közzé a Nagybányán megfordult festõk évenkénti névsorát. Az elsõ világháború éveiben a szabad festõiskola és általában a mûvésztelep látogatottsága nem csökkent, bár 1913-1918 között hiányzott Ziffer Sándor, aki ezt az idõt Németországban töltötte. Elõbb Münchenben próbált festõiskolát nyitni (1913-ban), majd Berlinbe utazott hasonló céllal, de a háború kitörése ezt a kísérletet is meghiusította. Feleségével, Käthe Beckhaus festõnõvel különbözõ német városokban vészelték át a háborús éveket. Többször kiállított, sõt 1915-ben két egyéni tárlatot is rendezett Berlinben.[24] A német expresszionista festõk képeivel való találkozás új fejezetet nyitott Ziffer festészetében, aki a következõ mintegy másfél évtizedben, esetenként fauve színeket is használva, expresszionista indíttatású képeket festett. 1917-ben Budapesten meghalt Ferenczy Károly, 1918-ban Técsõn Hollósy Simon. 1919 januárjában a román csapatok bevonultak Nagybányára, az 1920 nyarán aláírt békeszerzõdéssel Nagybányát Románia területéhez csatolták. Az iskola és a mûvésztelep történetében új fejezet kezdõdött. A mûvésztelep a két világháború között (1919-1944) A folyamatosságot Thorma János személye és a Nagybányai Festõk Társaságának 1913-ban elfogadott Alapszabálya biztosította, melynek értelmében a kolónia belsõ ügyeiben kizárólag a törzstagok dönthetnek, akik csak azok lehetnek, akik hosszabb ideig a mûvésztelepen laktak és mind mûvészi kvalitásuk, mind erkölcsi magatartásuk méltóvá tette õket e tisztségre.[25] 1924-ben a román törvények szerinti illetékes fórum is jóváhagyta és megerõsítette a NFT alapszabályát, és elfogadta jogi személy státusát. Ezzel elismerést nyert az is, hogy a Nagybányai Szabad Festõiskola kizárólag a két alapító, Thorma János és Réti István tulajdona, ami több mint tíz évig meg tudta akadályozni az iskola államosítását. A román hatóságok magatartását illetõen rendkívül érdekes, hogy bár történtek szórványos kísérletek az iskola román kézbe vételére, a húszas években a bukaresti román értelmiségi vezetõk - Octavian Goga költõ, kultuszminiszter, Victor Cioflec államtitkár, lelkes mûpártoló, Emil Isac, mûvészeti fõfelügyelõ - büszkébbek voltak a nagy múltú festõiskolára, mint korábban a magyar hatóságok[26] és állami szubvencióval segítették Románia mûvészeti fõiskoláinak növendékeit abban, hogy nyári gyakorlatra Nagybányára mehessenek. Többször születtek tervek az iskola bõvítésére, fejlesztésére, nagyobb állami támogatás biztosítására, de Thorma ezeket diplomatikusan elhárítva igyekezett megõrizni a szabadiskola valóban szabad jellegét és a mûvésztelep kötetlen mûködését.[27] Lényeges eltérést jelentett a korábbiakhoz képest, hogy Nagybánya kiszakadt a magyar mûvészet vérkeringésébõl, és miközben nem kapcsolódott, mert nem kapcsolódhatott bele a román mûvészet eltérõ hagyományokra épülõ, érzéki formarendjébe, nyugat-európai kapcsolatai is érezhetõen csökkentek. A még élõ kapcsolatok szerepét jól mutatja, hogy eme utolsó idõszak kiemelkedõ értékeit mindannyiszor a helyi hagyományba belépõ modernitás effektusa eredményezte. Ilyen a Ziffer Sándor húszas-harmincas évekbeli képeit inspiráló expresszionizmus, Perlrott Csaba Vilmos képeinek kubo-expresszionizmusa, Szobotka Imre, Mattis Teutsch János kontruktivista látásmódja, a Klein József közvetítette ?cole de Paris hatás, vagy Patkó Károly, Aba Novák Vilmos és Nagy Imre neoklasszicizmusa. Az õ mûvészetük jelentette azt az erjesztõ hatású komponenst, amely a ??posztimpresszinistának? vagy éppen ??impresszionistának? nevezett, valójában hangulati elemeket tartalmazó realista tájfestéssel szemben a korszerû festõi kifejezésmód lehetõségeit megismertette a szabadiskola növendékeivel. Az a termékeny kettõsség azonban, mely a téli nyugat-európai és a nyári nagybányai munkaszakaszok váltakozásából következett, pótolhatatlannak bizonyult. Az 1919-1944 közötti idõszak két szakaszra, a húszas évek békés és a harmincas évek zaklatott, a lassú ellehetetlenüléshez vezetõ periódusára osztható. A harmincas évek közepéig lényegében folytatódott a korábbi rendszer: a szabadiskolába bárki beiratkozhatott, az oktatás gyakorlati jellegét a modell utáni festés és rajzolás biztosította. Ezt télen a mûteremben, nyáron ott, vagy a szabadban tartották. Elméleti oktatás nem volt, bár az évek folyamán kisebb könytvárat és reprodukciós gyûjteményt hoztak létre. 1927-es visszavonulásáig Thorma korrigált, idõnként a nyári hónapokban a Budapesten élõ fõiskolai tanár, Réti István segítségével. Amikor azonban Thorma visszavonulni készült és korábbi növendékeit, elõbb Mikola Andrást és Krizsán Jánost, majd Ziffer Sándort és Ferenczy Valért - ekkor már valamennyien negyven év körüli, beérkezett festõk - próbálta bevonni a tanításba, a köztük lévõ ellentétek a Nagybányai Szabad Festõiskola 1927 õszén bekövetkezett bezárásához vezettek. Közvetlenül ezt követõen Nagybányai Szépmûvészeti Iskola néven alakult újjá az intézmény Mikola és Krizsán vezetése alatt és mûködött 1935-ig, amikor a városi hatóságok elvették az iskola és a kolónia épületeit. 1937-ben aztán a kolónia közgyûlése végleg feloszlatta a Nagybányai Festõk Társaságát is. A festõiskola két világháború közötti viszonylag zavartalan mûködésének a titka a sok román növendék jelenlétében rejlett. Már 1919-ben, amikor Thorma újraindította az iskolát, megjelentek a bukaresti, iaºi-i és kisinyovi képzõmûvészeti fõiskolák hallgatói. Thorma minden ellenszolgáltatás nélkül vállalta oktatásukat, és nagy népszerûségre tett szert körükben. ?vente 30-45 között mozgott a román növendékek száma, akik azon túl, hogy megismerkedtek a nagybányai festõi hagyománnyal, életre szóló barátságokat kötöttek. A legtehetségesebbek: Alexandru Ciucurencu, Octavian Angheluþã, Petre Abrudan, Tassso Marchini, Ion Irimescu pár év múlva a huszadik századi román mûvészet kiemelkedõ képviselõi közé számítottak. 1926-tól csatlakoztak hozzájuk az újonnan alapított kolozsvári Szépmûvészeti Iskola (ªcoala de Belle Arte) festõnövendékei is. 1930-tól azonban a romló gazdasági körülmények hatására a kormány megszüntette a fõiskolai diákok nyári ösztöndíját és a hallgatókat már nem Nagybányára, hanem a Fekete tenger partján található Balcic faluba küldték. Ezzel a nagybányai kolónia elvesztette azt a hátországot, amelyre helyi vezetõk vagy irigykedõ festõk támadásai esetén számíthatott. 1930 körül, párhuzamosan az egész Európában érzékelhetõ társadalmi és mûvészeti polarizálódással, a hagyományos nagybányai festészettel elégedetlen fiatalok egy csoportja (köztük a festõként legjelentõsebb Pittner Olivér) kifejezetten baloldali témák iránt kezdett érdeklõdni. Eszményük a formák minél kifejezõbb, különbözõ avantgárd stílusirányzatokban gyökerezõ leegyszerûsítése volt. Mivel a festõiskola alapszabálya tiltotta a politizálást, néhányan pedig ott is terjesztették nézeteiket, õket eltanácsolták az iskolából. Hogy mégis tovább tanulhassanak egy külön mûtermet béreltek, ahol elõbb Klein József, majd Ziffer Sándor korrigált. Ehhez a csoporthoz kötõdött Jándi Dávid is, aki a tízes évek elején volt a festõiskola növendéke, majd a húszas évektõl rendszeresen visszajárt Nagybányára. Jándi festészete az egyik legbonyolultabb, egyszerre klasszicizáló és expresszív jegyeket hordozó stílusképlet a késõi nagybányai festészetben. Tõlük függetlenül mûködött a Felsõbányán önálló mûvésztelep megalakítását szorgalmazó, ??rebellis? Nagy Oszkár, aki 1925-ben itt dolgozott együtt Aba-Novák Vilmossal és Patkó Károllyal. Mûvészetére a ??neós? hagyományon alapuló erõs színhasználat és a már-már az absztrakció határáig eljutó, stilizáló felfogás a jellemzõ. 1937 után a város indított egy szabadiskolát, amelyben, sokak megdöbbenésére Ziffer Sándor elvállalta a tanítást. Ziffer bizonyos mértékig mindig szemben állt a kolónia vezetõivel, erõteljes festõi tehetsége, modern szemlélete, és talán nem utolsó sorban személyes viselkedése zavarta Thormát, Mikolát. Tanárnak azonban Ziffer egészen kitûnõ volt, nyitottságra, bátorságra ösztönözte a fiatalokat, miközben személyes festészetével példát is adott nekik modernségbõl. Nem rajta múlott, hogy az iskola, ahova ekkor már nem jöttek nyári gyakorlatra a fõiskolások, egyre kevesebb fiatalt vonzott. 1940 után is történtek kísérletek felélesztésére, nem sok sikerrel. A második világháború végleg lezárta a festõiskola történetét.[28] * 1896-ban, amikor néhány fiatalember sokkal inkább a barátság, mint a teória jegyében[29] lerakta a nagybányai mûvésztelep és szabadiskola alapjait, a magyar mûvészetet az anekdotizáló zsánerfestészet uralta, az ebbõl kiemelkedõ keveseknek pedig alig-alig jutott megmérettetési lehetõség. Alig másfél évtizeddel késõbb, nem kis részben a nagybányaiaknak köszönhetõen, tehetséges fiatalok utazgattak a legtermészetesebb módon Nagybányáról, Budapestrõl, Szolnokról vagy Kecskemétrõl Párizsba, Münchenbe, Berlinbe. Nagybánya talán legnagyobb érdeme, hogy bõ félszázados fennállása alatt rengetegen megfordulhattak ott, kiemelkedõ képességû alkotók és mûvészi érzékkel éppen csak megáldott amatõrök egyaránt. Látni, érteni a természetet és a mûvészetet megtanulták valamennyien. ?s tanultak még valamit: azt az erkölcsi tartást, mely nélkül idõtálló, egyetemes érvényességre igényt formáló mûvészet nem lehetséges. A nagybányaiakat sokáig csak tájképfestõként tartották számon. Az utóbbi évek kutatásai és kiállításai bebizonyították, hogy Nagybányán valamennyi mûfajban születtek remekmûvek. Ma már nem kétséges, hogy a nagybányai festészet a maga újító mivoltában is a nagy festõi hagyomány egy fejezete. De van Nagybányának még egy, manapság ritkábban emlegetett tanulsága, az, amit a nagybányai festõk kortársa, barátja, szemléletük elméleti megalapozója, Lyka Károly ??a felelõsség elvének? nevezett. 1930-ban, visszaemlékezvén a közös indulásra, írta: ??A mûvészet kifejezés. Aki nem szereli fel magát annak eszközeivel, nem lehet mûvész. S aki nem szereli fel magát tökéletesen, az nem lehet nagy mûvész. A nagybányaiak elméjében így formálódott ki a felelõsség elve. Valóban lenézték azokat, akik nem fáradtak vas-eréllyel a kifejezõeszközök birtokbavételéért. Erkölcsi posztulátummá vált tehát a mûvészi tudás lehetõ legteljesebb megszerzése. Ez volt az õ nevelési és nevelkedési módjuk. Egy sor mestermûvön kívül ezt hagyták utódaiknak örökségképpen.?[30] -------------------------------------------------------------------------------- [1] A helyszín kiválasztásában több más motívum is közrejátszott. Ilyen többek között az, hogy Hollósy, akit 1894-tõl foglalkoztatott egy magyar mûvészeti akadémia létrehozása, mindenképpen Magyarországra akarta hozni iskoláját a nyári hónapokra. Ugyanakkor 1895-ben, a közelgõ millenniumi megemlékezések részeként Máramaros vármegye megrendelte Hollósynál Huszt várának megfestését, ahová viszonylag könnyen át lehetett jutni Nagybányáról. A megrendelésnek Hollósy 1896 nyarán tett eleget. Muradin Jenõ: Hollósy Simon: A huszti vár. Mûvészettörténeti ?rtesítõ, 1979. 2. sz. 128-130. A kép ma a Máramarosi Múzeum (Máramarossziget) gyûjteményében található. [2] Bár a Hollósy-kör eszménye a naturalista természetábrázolás volt, a meghívottként emlegetettek között volt a szimbolizmussal is rokonszenvezõ, meditatív-filozofikus tájképeket festõ Mednyánszky László is. Hollósy Simon levele Thorma Jánoshoz, keltezés nélkül, értelmezhetõen 1896 tavaszán. MNG Adattár, ltsz.: 3551/1939. Ugyanakkor teljesen elzárkóztak a Párizsban dolgozó Rippl-Rónai József meghívásától. ?rdekes adalék, hogy a nagybányai mûvésztelep alapításának évében volt Rippl-Rónai elsõ hazai kiállítása is, Sima Ferenc országgyûlési képviselõ lakásán. Rippl-Rónai József gyûjteményes kiállítása. Kat. Szerk.: Bernáth Mária és Nagy Ildikó. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1998. 516. [3] A nagybányai mûvészteleppel kapcsolatban egyaránt használatos a mûvésztelep és az iskola megjelölés, ami azzal magyarázható, hogy a mûvésztelep mellett, annak függvényeként folyamatosan mûködött a városban szabadiskola, 1896-1901 között Hollósy vezetésével. [4] Az Ezredéves Országos Kiállítás katalógusa, 1896. [5] 1896 nyarán Szinyei Nagybányára látogatott, ezzel is kifejezve, hogy közösséget vállal a hivatalos mûvészetpolitika által gyanakodva figyelt fiatalokkal. Ferenczy Károly készülõ képe, A hegyibeszéd különösen felkeltette érdeklõdését. [6] Réti István: A nagybányai mûvésztelep. Képzõmûvészeti Alap, Budapest, 1954. 23. A továbbiakban a hivatkozások a 2. kiadásra vonatkoznak. (Kulturtrade, Budapest, 1994.) [7] Hollósy mûvészeti felfogásáról ld.: Boros Judit: Hollósy Simon mûvészi hitvallása levelei tükrében. In: Nagybánya mûvészete. Kat. Szerk.: Imre Györgyi. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1996. 110-120. [8] A sorozatot az 1910-ben készült újabb, és a koraitól nagyon eltérõ Tékozló fiú, valamint az 1916-ban festett Pièta teljesítette ki. [9] Bõvebben ld.: Sinkó Katalin: Az alapítók biblikus képei és a századvég antihistorizmusa. In: Nagybánya mûvészete i.m. 216-237. [10] A polgári liberális hetilap 1890-1924 között jelent meg. [11] Bõvebben ld.: Gábor Zsuzsa: Illusztrációk Kiss József Költeményeinek 1897-es díszkiadásához. In: Nagybánya mûvészete i.m. 141-150. [12] Bródy Sándor: Az ezüst kecske. Pallas, Budapest, 1898. [13] 1897. december 15-1898. január 15., illetve 1898. december 17-1899. január 15. [14] 1902 nyarán Hollósy már nem ment Nagybányára. Ettõl az évtõl kezdve más magyarországi helyszínekre vitte iskoláját, leggyakrabban az ugyancsak máramarosi Técsõre, ahol festészetének kiemelkedõ értékeket képviselõ, szimbolista-tartalmakat is hordozó szakasza született. [15] Ferenczy Károly 1906-tól tanított a budapesti Képzõmûvészeti Fõiskolán (akkor még Mintarajziskola). [16] Réti István: A nagybányai mûvésztelep i.m. 167. [17] Bár teoretikus megnyilatkozásokban Ferenczy nagyon visszafogott volt, a hozzá legközelebb álló Rétinek általában õszintén megírta véleményét kortársairól vagy az éppen látott kiállításokról. 1907 tavaszán, amikor a Nemzeti Szalonban modern francia mesterek képeit is kiállították, írta: ??A tavaszi tárlatot még nem láttam, s nem is vágyom. Csak fessünk, összehozok én majd megint egy kiállítást, akár egy pajtában. Keresek majd a nagybányai fiatalok között is, bár ezeknek egy része, a neoimpresszionisták, Czóbel, úgy látom, most Nyergesujfalun fognak csoportosulni, Kernstock körül. Tõlem ám menjenek, én egész külön csoportnak nézem a Rippl-Gauguin féle embereket, a kiktõl én a természethez közelebb álló, a természetet intimebben tisztelõ embereket élesen megkülönböztetem.? Ferenczy Károly levele Réti Istvánhoz, Budapest, 1907. április 29. MNG Adattár, ltsz. 8270/1955. A témával kapcsolatban ld.: Szücs György: Disszonancia vagy új harmónia? A ??neós? mûvészet Nagybányán. In: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904-1914. Kat. Szerk.: Passuth Krisztina és Szücs György. Magyar Nemzeti Galéria, 2006. 47-60. [18] Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904-1914. Magyar Nemzeti Galéria, 2006. március 21-augusztus 20. A kiállítás fõkurátora Passuth Krisztina volt. [19] ??Ifjúság?. Fiatal modern magyar festõk mûveinek kiállítása. Könyves Kálmán Szalon, 1907. A kiállításon a nagybányai tanultságú fiatal mûvészek, Boromisza Tibor, Börtsök Samu, Czigány Dezsõ, Ferenczy Valér, Halász-Hradil Elemér, Mikola András, Perlrott Csaba Vilmos, Pogány Margit, Réth Alfréd, Lehel Ferenc mellett a késõbbi évtizedek meghatározó mûvészei, Egry József, Gulácsy Lajos, Márffy ?dön, Nagy István, Rudnay Gyula és Tornyai János is kiállítottak. [20] A Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre 1907 õszén alakult, alapítói között volt Szinyei Merse Pál, Rippl-Rónai József és több nagybányai festõ. Az elsõ MI?NK kiállítás 1908 januárjában volt, a második 1909 februárjában, a harmadik 1910 januárjában. [21] Ld.: Magyar festõk a Salon d??Automne és a Salon des Indépendants kiállításain. In: Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904-1914. i.m. 319-324. [22] A kecskeméti mûvésztelep alapításához ld.: Sümegi György: A Kecskeméti Mûvésztelep és Alkotóház. ?j Mûvészet Kiadó, Budapest, é.n. [1996] [23] Nagybányai Jubiláris Képkiállítás. Nagybánya, 1912. augusztus 1-31. [24] A Cassirer és a Casper Galériákban. Ziffer Sándor kézírásos önéletrajza, MNG Adattár, ltsz. 14018/1960/7. [25] A Nagybányai Festõk Társasága alapszabályai. Nagybánya, é.n. [1913] [26] Réti István: A nagybányai mûvésztelep i.m. 40. [27] A különbözõ román, és az 1940-44 közötti magyar bõvítési, újjáindítási tervekrõl ld: Muradin Jenõ: A nagybányai mûvésztelep 1919-1944 között. In: Nagybánya. Nagybányai festészet a neósok fellépésétõl 1944-ig. MissionArt Galéria, Miskolc, 1992. 67-104; Muradin Jenõ: A nagybányai festõiskola 1919 és 1944 között. In: Nagybánya mûvészete i.m. 179-194. [28] Nem mondható el ugyanez a mûvészteleppel kapcsolatban, hiszen mind a mai napig több festõ él Nagybányán, mint más hasonló vidéki városokban, s egy részük tudatosan vállalja a nagybányai kolónia mûvészeti eszméinek továbbvitelét. [29] ??A nagybányai mûvészi egyesülés eszméje nem a theoria, hanem a szeretet jegyében született.? Réti István: A nagybányai festõkolónia története. A nagybányai jubiláris képkiállítás illusztrált katalógusa. ?sszeállította Börtsök Samu és Réti István. Nánásy István Könyvnyomdája, Nagybánya, 1912. 7. [30] Lyka Károly: Nagybánya bölcsõjénél. In: Mûvészeti Szalon 1930. 3-4. sz. 7. Idézi: Dancs Mária: Lyka Károly és a nagybányai mûvészet. In: Nagybánya mûvészete i.m. 155-156. (megjelent a Nagybányai Mûvésztelep c. csíkszeredai kiállítás honlapján 2009-ben) |